1848 februárjában Petőfi ezt írta Pesten, Az Országgyűléshez című versében:

„Sajtószabadságot szerezzetek. Sajtószabadságot, csak ezt ide! Ez oly nagy, oly mindenható ige”… A sajtószabadság többek között a kormány ellenőrzését is jelenti. Ha a kormány ellenőrizheti a sajtót, akkor a sajtó nem tudja szabadon ellenőrizni a kormányt. Ezt bárki megértheti.

A Médiatanácsban megtestesülő önkényes hatalom az első pillanattól fogva csorbította a sajtó szabadságát. Félelmet keltett. Félelmet a bármikor önkényesen kiszabható, aránytalanul súlyos büntetésektől. Ez a félelem megfagyasztja a sajtószabadságot. Azokra is kihat, akik nem félnek, mert olyan közegben kénytelenek beszélni, ahol félelem van. Így nem lehet megvitatni a közös ügyeket. Így nincs közbeszélgetés. Félelem van, magányos hangokkal, amikre nincs válasz. Mindez többnyire láthatatlan, mert ami nincs, az nem látható. El nem hangzó mondatok, meg sem írt vagy meg nem jelent cikkek, el sem készült vagy közzé nem tett hang- és képfelvételek. Sűrűsödik a süket csend. Ez sérti mindazok emlékét, akik szabadságharcaink során a szólás és a sajtó szabadságáért is vesztették életüket vagy szenvedtek börtönbüntetést.

A sok-sok hallgatója által önként, pénzzel is támogatott Klubrádió műsorszóró hullámhosszának elvételéről szóló Médiatanács-döntés az önkényuralom szembetűnő megjelenése. Ezen az sem változtat, ha a Fővárosi Ítélőtábla hű lesz a magyar sajtószabadság hagyományához, és gátat vet az önkénynek. A bíróság a tárgyalást a lehető legkésőbbi napra tűzte ki, ami történetesen március 14-e. A március 15-e előtti nap reggelén még kérdéses lesz, hogy a szabad közbeszélgetés tereként működő Klubrádió hullámhossza önkényesen elvehető-e. Ez méltatlan a magyar sajtószabadság ünnepéhez. 1848-ban, március 14-én a tizenkét pont szövegét véglegesítették. Mint köztudott, a tizenkét pontban első helyre tették „a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését”. Idén a sajtószabadságot csorbító önkény árnyékot vet az ünnepre. Miközben a köztulajdonú sajtó nem a köz, hanem a kormánytöbbség szolgálatában működik, március 14-én egy szabadon beszélő rádió sorsa forog kockán. Miként lehetséges ez? Hogy lehet 2012-ben akár csak kis részben igaz, amit Petőfi verse végén írt:

„A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat, / S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat! / Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak / Megvetésére a kerek világnak!”

A Médiatanács a hatalmi önkény megtestesülése. Hatalmi önkény hozta létre, és maga is hatalmi ön kénnyel élhet. Ezzel szemben nekünk is első helyre kell tennünk a sajtószabadságot. Érvényt kell szereznünk az Alkotmánybíróság által 1992-ben írt követelménynek, aminek lényege szerint sem „az állam szervei”, sem „egyes társadalmi csoportok” nem gyakorolhatnak „meghatározó befolyást” a sajtóra. El kell érnünk, hogy ne csak Magyarországon, hanem az Európai Unió más országában se lehessen olyan médiatanácsokat létrehozni, amelyek önkényes hatalommal folyamatos fenyegetettségben tartják a sajtót. Ne segítséget várjunk az Európai Uniótól, hanem kezdeményezzük, hogy az Európai Unióban hatékonyabb védelmet kapjon a szólás és a sajtó szabadsága, bármelyik tagállamban legyen veszélyeztetve. Magyarország ne azzal keltsen figyelmet, hogy a saját hagyományát sértve csorbítja a sajtószabadságot, hanem azzal, hogy fellép a szólásszabadság közös, európai védelmének erősíté séért. Ne minket kelljen arra figyelmeztetni, hogy a sajtó ellenőrizze a kormányt, ne a kormány a sajtót. Figyelmeztessük erre mi azokat az európai országokat, ahol a hatalom birtokosai még szintén nem tartják eléggé tiszteletben a sajtó és a szólás szabadságát, ahol ezen szabadságok még nincsenek eléggé körülbástyázva. Ehhez persze méltónak kell lennünk a saját sajtószabadság-hagyományunkhoz, ami március 14-én a Fővárosi Ítélőtáblán is múlik.

A Médiatanács önkényuralmának véget kell vetni.

A szerző  szólásszabadságjog-kutató