1992–1993 „Pető: Mi el tudnánk fogadni közös miniszterelnök-jelöltnek egy fideszest. Orbán: Ne akarjatok ilyen rosszat a Fodornak.” (Pető Iván és Orbán Viktor beszélgetése, 1993)

A liberális közép

Akár a chartás együttműködésben való szimbolikus részvétel (SZDSZ), akár az azzal szembeni fenntartás (Fidesz) jellemezte a liberális pártok politikáját, az igény, hogy a széthulló jobboldallal és a szükségszerűen hitelét vesztő MDF-fel szemben ne az MSZP jelentse a váltó politikai alternatívát, a liberális pártokat már korán tárgyalásra késztette az 1994-es választási együttműködésről. A két párt viszonyát azonban – akkor még a közvélemény számára nem érzékelhető – bizalmatlanság terhelte.

Az SZDSZ bizalmatlanságát az Antall József és Orbán Viktor közötti kapcsolatról szóló hírek is táplálták. Antall, látva egyrészt az MDF térvesztését, radikálisainak kitörését a karámból, másrészt koalí ciós partnere, a kisgazdák kormányzást veszélyeztető szétesését, távlatosan a kormányzásba 1994 után bevonható, új partner után nézett. A miniszterelnöknek jócskán volt hajlama történelmi analógiákban látni a világot. Az SZDSZ-t leginkább Jászi Oszkár polgári radikalizmusának szükségszerűen kis párttá zsugorodó és konzervatív szempontból reménytelen utódjának vélte. Ugyanakkor ismerte és elfogadta az ismert sémát: a valamirevaló politikus fiatalon baloldali és radikális, hogy később konzervatív és mérsékelt lehessen. Az, hogy földi királyságát a halálos ágyon átruházta volna a tékozló fiúra, persze csak utólagosan konstruált legenda, de Antall a még szertelen és nyers modorú, ambiciózus Orbánban láthatta azt a politikai tehetséget, amelyet annyira hiányolt környezetéből. Gondolhatta, hogy a koreografált szembenállás a választások után szükség esetén koalíciós együttműködéssé lesz formálható az ifjonti vadhajtások – lásd Higgins profeszszor – visszanyesésével. A Fidesz – az új, a Charta létrejötte nyomán kialakult helyzetben – érzékelte, hogy a liberális baloldalon nem nyílik számára tartósan elfoglalható tér, mert ezt az SZDSZ középnemzedéke ideológiailag és generá ciósan is kitölti, a baloldali mezőt pedig az MSZP veszi újra birtokba. Ugyanakkor látva az anakronisztikus jobboldali erők szétesését, 1992–93 fordulóján megkezdte menetelését e gazdátlanná váló világ meghódítá sáért. Ennek első nyilvános, szimbolikus gesztusa a pártnak immár mint nemzeti liberálisnak az önmeghatározása volt. Nem lehetett nem észrevenni az új meghatározásban rejlő kettős üzenetet: egyszerre kíván szabadulni liberalizmusuknak a közvéleményben élő alternatív-polgárpukkasztó és „zsideszes” konnotációjától. Amikor két liberális párt közül az egyik hirtelen „nemzeti liberálissá” minősíti magát, annak indirekt üzenete az, hogy a másik, az SZDSZ a jobboldali közbeszédben használtmódon liberális, vagyis nemzetidegen és zsidó. 1993 nyarán, amikor nyilvánosságra került az MDF és a Fidesz közös székházügye, az SZDSZ számára nyilvánvalóvá vált, hogy egy ilyen ügy igényelte bizalmi viszony egy kormányzó és egy ellenzéki párt között valamilyen távlatos együttműködés közvetett bizonyítéka.

A Fidesz bizalmatlanságát az táplálta, hogy az SZDSZ chartás involváltságának létrejöttét elképzelhetetlennek tartották a szocialistákkal mint párttal való szorosabb együttműködés nélkül. Nem hitték, hogy ez a helyzetből adódó sodródás volt, amit nem a pártok háttéralkuja, hanem a liberális és reformista baloldali értelmiség társasági összefonódása mozgatott. Rövid távon az SZDSZ válasz tóiért harcoltak, s bizalmatlanságát nyilvánosan túlhangsúlyozva igyekeztek elhitetni az antikommunista választókkal: ha ők nem vigyáznak, a másik párt összeáll a szocialistákkal. A Charta, majd később az SZDSZ-nek az MSZP-vel kötött koalíciója a beállításukban már kerek összeesküvéssé írta át a múltat. Erre az érzésre épített később a Fidesz SZDSZ-ellenes retorikája: „Öszszenő, ami összetartozik.”

A választási együttműködés létrehozására irányuló tárgyalások 1993 tavaszán a kölcsönös és mélyülő bizalmatlanság jegyében kezdődtek: mintha a meghirdetett közös életet az eljövendő, de még nem kimondható válás szemszögéből szemlélnék, ahol csak az a kérdés, hogy azt kinek a hűtlensége miatt mondják majd ki. Az SZDSZ a tárgyalásokat egyfajta hűség- és őszinteségpróbának is tekintette a Fidesz valódi szándékait illetően, míg a Fidesz az SZDSZ megmentésének igyekezett beállítani az MSZP-től, tovább mélyítve ezzel a bizalmatlanságot.

Az SZDSZ ügyvivői testülete a kampányfőnök (Magyar) előterjesztése alapján az alábbi megállapodási javaslatot tette: „Amennyiben a választások eredményeképpen az SZDSZ vagy a Fidesz lenne a legnagyobb parlamenti párt, a nagyobb párt a parlamenti eredményekkel összhangban felkéri a másikat a kormányban való részvételre, és együtt tárgyalnak tovább a többi párttal a kormány megalakításáról. Amennyiben a legnagyobb parlamenti párt nem a két párt közül kerül ki, s ez a párt felkéri az SZDSZ-t vagy a Fideszt a kormányban való részvételre, a felek csak közösen folytatnak kormánykoalíciós tárgyalásokat a bármelyiküket külön felkérő párttal. Az SZDSZ és a Fidesz kötelezettséget vállal arra, hogy csak együtt lépnek be a kormányba, vagy együtt maradnak ellenzékben.” (Magyar Bálint: Feljegyzés az ügyvivői testület részére az SZDSZ–Fidesz-megbeszélésekről a választási együttműködés tárgyában, 1993. május 25.) A mintegy másfél hónapig tartó tárgyalások során e javaslatot a Fidesz nem fogadta el, nem vállalt kötelezettséget arra, hogy a kormányzati szerepvállalást illetően a két párt „politikai tandemet” alkosson, mint ahogy arra sem, hogy a bármelyikőjüket érintő negatív kampány ellen együttesen lépjenek fel. Pedig a pártelnök Pető még azt is felvetette, hogy az SZDSZ kész a Fidesz által megnevezett közös miniszterelnök-jelöltet támogatni. Orbán azt hitte, hogy a javaslat a Fideszen belüli – Fodor vezette – belső ellenzékének támogatására tett kísérlet. Fel sem tételezte, hogy Pető közös miniszterelnök-jelöltkéntmagától értetődően Orbánra gondolt. Ilyen önzetlen amatőrséget egy politikai rivális részéről el sem tudott képzelni.

A megállapodás végül – szerteágazó apró részletei ellenére – két lényegi elemre zsugorodott: egyrészt a polgári közép együttműködésébe beemelte az Agrárszövetséget és a Vállalkozók Pártját, s kizárta a két forduló közti együttműködést mind a kormányzó pártokkal, mind az MSZP-vel; másrészt szabályozta az SZDSZ és a Fidesz közti második fordulós – korántsem automatikus – visszalépési rendet.

Az, hogy a Fidesz elutasította a közös kormányzási kötelezettséget és a közös fellépés szolidaritását az esetleges negatív kampány ellen, az SZDSZ számára világossá tette, hogy a megállapodás a Fidesznek a jobboldal irányába tett elmozdulását takaró fügefalevél.