„Én két hónapja ott ülök a tárgyalóasztalnál, csak nem jönnek” – panaszkodik a miniszterelnök.

Ő csak ott csücsül, el nem mer mozdulni, az IMF meg nem jön.

A franc se érti.

2010 júliusában még jött.

A miniszterelnök meg ment. Dél-Afrikába foci-vb-t nézni. Az IMF-csapat körülnézett, akar-e itt valaki komolyan egyeztetni. Nem akart. Elmentek. Rögvest kiderült, nem is mentek. Úgy küldték őket. Mert nem kellenek. Mert csak a népnyúzást akarják folytattatni. Egy nemzeti kormánnyal! Az uzsorás Rosenbergék! – magyarázta el a helyzetet Orbán kedvenc publicistája: „Valamikor véget kell vetni ennek a gazemberségnek.

Mondjuk például – most!” A fennálló hitelmegállapodás „október végén teljesülésbe megy, mind a két fél szabad, az IMF is és mi is”. Mondta Orbán.

Nekünk többé nincs szükségünk rájuk. Kövér László helyeselt: „Ahová eddig az IMF betette a lábát, ott gazdasági és szociális katasztrófa történt.”

Tavaly októberben megint jöttek. „Nem mi hívtuk” őket! – rikkantott Kósa Lajos. Maguktól idejöttek, „kértek időpontot, mi adtunk”. De hitelcsomagot nem kérünk. Az IMF magyarországi képviselője, aki azt hiszi, hogy majd kérünk, „olyan mértékben nincsen tisztában a magyar helyzettel, amely mellett nem is érdemes konzultálni”.

„Ha az IMF visszajön, én el” – árulta el bizalmasainak Orbán Viktor tavaly novemberben. Aztán a forint ment el. 320-as euróárfolyamig. És akkor Orbán visszahívta az IMF-et. Decemberben azt mondta: jöhettek, hitelről tárgyalhatunk, de a gazdaságpolitikánkról nem, az szuverén.

Ez is elmúlt. A kormányfő meg csak ül. Jöjjenek végre! Hogy ő aztán el.

Közeledik a foci Eb. Ura fakó.