Tudom: ellenzékben illik türelmesnek lenni. Illik örülni annak, ha lassan, de biztosan valamivel növekszik az MSZP tábora. Különösen így illik, ha az ember tevékeny szereplő volt a tábort apasztó időszakokban is. Lehet, hogy a türelem rózsát terem, és hónapról hónapra felfelé araszolgatva kormányra jutunk.

Most ne azt latolgassuk, hogy ez mennyire biztos vagy bizonytalan, hanem, hogy célnak elég-e? Dehogy. Új kormány kell persze, de elsősorban azért, mert a mostaniban se képesség, se szándék a szétesett ország darabjainak egymáshoz közelítésére, a társadalmi és politikai együttműködésre, egyszóval a konszolidációra. Tény: évek óta beletörik ebbe a kormányok bicskája. De most vált először programmá, az üzemszerű működés alapjává a konszolidáció helyett a politikai likvidálás, az integráció helyett a társadalmi különbségek növelése. Bátorítást kap, hogy ki-ki a másikban ne partnert, hanem bűnbakot keressen. Az eltérő családi legendákat nem segítik közös történelemmé összeállni, a történelmi sebeket naponta felkaparják. A közösségi szálak már korábban is szakadoztak, most viszont ollóval vagdossák szét őket. Ez csak betetőzi azt a folyamatot, amiben már amúgy is megtépázódott a bizalom a hagyományos közösségi terepek: a közélet és a pártok iránt. A közösségek és a közbizalom szétfoszlásának új körülményei között a hagyományos politikai technikákkal a pártok nem sokra mennek.

Az MSZP sem halaszthatja a döntést: elég-e folytatnia a lassú, türelmes építkezést, az előrearaszolást, még több rendezvénnyel, még több sajtótájékoztatóval, parlamenti beadvánnyal, Orbán-kritikával. Isten ments lebecsülni az ezek mögötti hatalmas munkát. E nélkül nem megy: ezek egy párt működésének látható jelei. De most nem lesz elég csak még egy kicsit többet, még egy kicsit jobban csinálni. Politikai innováció kell, ami persze nagyon is kockázatos. Mert lehet, hogy a régi módon, türelemmel és rutinnal félévenként újabb 2-3%-kal gyarapodhatunk, míg ha másba vágunk, újra magunkra szabadítjuk a népharagot. Mégis a kockázat híve vagyok. Mert ma talán a nagyobb kockázat vezet a konszolidáció majdani nagyobb biztonságához.

Van elemzés, ami azt mutatja: még mindig több és biztosabb szavazatot kap az MSZP önmagában, mint különböző szövetségekbe, átszavazási megegyezésekbe bonyolódva. És különben is: ugyan kivel? A civilek nem akarják a pártokat és újabban egymást se nagyon. A pártok előbb magukat építenék, és legjobban az volna kedvükre, ha egyedüli váltópárttá erősödnének. Az elképzelt demokratikus ellenzéki kerekasztal mintha mindennap repedne egyet. Ha csak a szavazatokat akarjuk egybeterelni, jobb volna kivárni, mi lesz. De másról, többről is szó van. A különböző szervezetek, csoportok együttműködése a társadalmi konszolidáció főpróbája. Még nem választási szövetség kell, hiszen változó, illékony szereplőkkel ez egyelőre aligha kivitelezhető. De vita egy-egy sorskérdésről, akcióegység a kormány elleni fellépésben – az kell is, lehet is. Hogy „szokjuk egymás szagát”. Vagy még inkább: az együttélés, a konszolidáció „illatát”. Mindig a legerősebb partnernek nehezebb rászánnia magát, hogy ne csak váltópárti szerepben, hanem többszereplős, a pártokon túlnyúló váltómozgalomban is gondolkodjék. Ez kockázatot és áldozatot jelent személyes szerepekben, politikai befolyásban, érdekérvényesítésben – mindenben, ami a pártok mozgását motiválni szokta. Az MSZP-nek mégis ki kell kínlódnia magából ezt az újfajta készséget.

Ciklus közepén (olykor még a végén is) meglehetős kockázat programokkal előállni, hiszen ezek előrevetítenek érdeksérelmeket is. De a kockázatot most értelmessé teszi, hogy a pancser módon félrekezelt gazdasági válság és a fenyegető társadalmi válság miatt felértékelődik a válságkezelés képessége. Talán most nem öngyilkosság úgy beszélni, mintha normálisak lennénk és másokat is annak néznénk. Már csak azért is érdemes a púder nélküli programokat viszonylag korán közszemlére bocsátani, mert ez lehet az MSZP igazi versenyelőnye a Jobbikhoz képest a sokban hasonló társadalmi bázison. Akármit csinálunk, a Jobbik mindig többet és egyszerűbbet fog ígérni, ráadásul azonnalra. Ebben hiába is versenyeznénk. Válságkezelő, kormányzó- és konszolidációs képességben, komolyan vehetőségben annál inkább.

Ez arányeltolódást jelent az MSZP mondandójában, kommunikációjában is. Persze szükséges és fontos a kormány kritikája (rá is szolgál bőven), de valljuk be, négy év alatt még a legjogosabb kritika is unalmassá kopik. Nincs mese: növekvő arányban kell hangot kapnia a diagnózis mellett a terápiának.

Számos olyan ügy vár az MSZP-ben megvitatásra, amit eddig jó okkal söpörtünk félre. Jeleskedtem a söprögetésben magam is. Hiszen ki akart volna újabb konfliktusokat gerjeszteni egy veszekedősnek tartott pártban? De kezd ennél is nagyobbá válni annak a kockázata, hogy a se lenyelni, se kiköpni nem tudott problémagombócok végképp a torkunkon akadnak. Hadd soroljak néhányat: ugyanúgy beszélek-e Borsodban, Szabolcsban a cigányság sorsáról, mint Budapesten? Vagy az összetartozó fogalmak közül ott inkább a rend, emitt meg a szabadság és egyenlőség fontosságát szokás hangsúlyozni?

Gombóccá dagadt a torkunkban az emésztetlen múlt is. És nem csak a „nyolc év” elmaradt vitája. A Fidesz „utódpártizása” miatt nem halasztható tovább a Kádár-rendszerre való visszanézés sem, immár túl a közhelyek szintjén. Kockázatos téma. Pláne azoknak, akik – mint én – mozogtak az „egypártban” és környékén is. Ha azzal a süketeléssel szemben, ami 1958-at és 1988-at egyformának tünteti fel, mondunk valamit a rendszer belső változásairól, ne adj isten modernizációs és mobilitási teljesítményéről is, még inkább magunkra égethetjük a „kommunista” bélyeget. Ha emellett világossá tesszük a pártállam demokrácia- és szabadsághiányát, bornírt korlátait, akkor a biztos munkahelyükre emlékező választók értetlenkednek. És mégis: a kényes témák kibeszélése nélkül az MSZP körül áporodottá válhat a levegő, szellemi izgalom híján eluralkodhat az unalom és igénytelenség.

Az MSZP-nek minden oka megvan, hogy ne sokat emlegesse a „liberalizmus” szót. A Fidesz mindent elkövetett, hogy szitokszóvá tegye, s az MSZP-nek magának sincs jó emléke az SZDSZ-szel való koalíciós huzavonáról. Különben is: „Gyurcsány elment, ha akarja, vigye magával tokkal-vonóval a liberalizmust is”. Van, aki úgy értelmezi az MSZP balra fordulását, hogy mostantól csak azokra kell figyelnünk, akiknek ma sokkal inkább a kenyér hiányzik, mint a szabadság. Ebből a nézőpontból luxus a demokrácia és az önrendelkezés témáival bíbelődni. Kétségkívül így el is lehet kerülni a „leliberálisozás” kockázatát, de végzetes öncsonkítás árán. Hiszen ha nem építjük újra a szociális igazságtételre vágyó „vesztesek” és a szabadság értékeit védő modern középrétegek szövetségét, hogyan lennénk majd képesek az ennél is szélesebb társadalmi integrációra, konszolidációra?

Egyelőre még bizonytalan jövőjű szövetségben gondolkodni; ciklus közepén kendőzetlen programokkal előállni; megosztó, kényes kérdéseket feszegetni; „belterjes értelmiségi” ügynek tartott „liberális” témákat is zászlóra tűzni – csupa politikai kockázat. De jobb kockáztatni, mint toporogni. Erre biztat a „türelmetlen röpirat”.