Gyerekkorunkban bizonyára mindnyájunkkal előfordult ilyen: szétszedtük a rugós kisautót vagy a síró babát, s bár jól megjegyeztük, melyik darab hová való, mégsem sikerült soha többé összerakni. Tönkrement, visszavonhatatlanul. Csak hát a rugós kisautó legalább pótolható. Hoffmann Rózsa viszont már rég nem gyerek. Sokat látott szakemberként tudnia kellett volna: ha megbont egy olyan bonyolult rendszert, mint a magyar oktatás, örülhet, ha zötyögve és csikorogva, de legalább tovább működik. És vajon miben reménykedhetett, amikor épp kisbaltával fogott hozzá a darabok szétszedéséhez?

Józan ember már csak azért sem hihette, hogy ez a brutális sietség, amellyel a jelentkezési időszak kellős közepén fenekestül felfordították a felsőoktatás struktúráját, következmények nélkül marad, mert már a Gyurcsány-kormány lényegesen ésszerűbb, elviselhetőbb, ráadásul hosszabb távon bevezetni tervezett tandíjrendszere is jelentősen visszavetette az egyetemekre aspirálók számát. Magyarán tudható, hogy ha fizetni kell érte, az önmagában is racionalizálja valamelyest a felsőoktatást. Maguktól eltűnnek a rendszerből a „nem érdekel semmi, jelentkezem a bölcsészkarra” típusú továbbtanulók, összekapják magukat, akik egyetemre járás közben akarták eldönteni, mihez kezdenek, ha nagyok lesznek. De ami most történt, hogy minden negyedik jelentkező eleve visszalépett – az valami egészen más.

Hiába zengi az államtitkár, hogy „felelős döntés” kérdése az egész, meg hogy hű, de sokan továbbra is ingyen tanulhatnak, nehéz nem látni, hogy ezzel az eszement rendszerrel mindenki rosszul jár. A szavak világában ugyan nem hazudtolja meg a szociális népszavazás demagógiáját, cserébe viszont a polgári demokráciákban elképzelhetetlen korlátokat állít a tanulni vágyók elé. A legjobbak okulhatnak ingyen, de a megszerzett tudás felhasználásáról az állam rendelkezik. Aki csak fizetős helyre jut be, arról irracionálisan sokat gombolnak le, hogy kitermelje az állami ösztöndíjak árát.

Felborul a képzési területek évtizedeken át csiszolódó egyensúlya, intézmények tucatjai ítéltetnek gyors halálra. És mindezt úgy, hogy a jelek szerint azon még senki sem gondolkodott, hogyan tovább. Mihez kezd az a sok ezer fiatal, aki most sehová sem jelentkezett? Hol van a temérdek munkahely, amely szakképzetlen érettségizőket fogad, s ha az nincs, hol a kibővített, a munkaerőpiachoz igazított felsőfokú szakképzés? S ha most valós a veszély, hogy munkanélküliek, segélyre várók (esetleg: közmunkások) lesznek belőlük, akkor vajon mihez kezd a társadalom, amikor az iskolarendszer majd ontani kezdi a félanalfabéta, elavult szakmákat rosszul tudó tizenhat éveseket? Hablatyolunk majd elmúlt akárhány évről meg a megbízásról, amit az emberek adtak a valamikori kétharmadnak? Lehet azt is. De mindazoknak, akiknek a hatalom egy vállrándítással épp most mond le a jövőjéről, ez bizony csekély vigasz.