A Méltányosság Politikaelemző Központ Mit kezdjünk? sorozata következő részében nem kevesebbet állítunk, mint hogy a magyar múlt adaptációs hagyományának korlátai vezettek többek közt egy olyan téves irányú energiapolitikai evolúcióhoz, mely döntően felelős azért az adósságspirálért, melynek korlátozását már az alaptörvénybe is beemelték. A már hagyományosnak tekinthető történeti áttekintésen túl – mely elemzésünk alapját képezi – nem csupán folyamatában, hanem összefüggéseikben is megvizsgáljuk azokat a kulcskérdéseket, melyek konklúzióink levonásához vezettek. Végül pedig megkíséreljük felvázolni példákkal illusztrálva az általunk helyesnek vélt irányokat. „A legtöbb ember több időt és energiát fordít arra, hogy kerülgesse a problémákat, mint arra, hogy megragadja és megoldja őket.” Henry Ford idézete magában hordozza az elmúlt évszázad magyar energiapolitikájának egyik jellemzőjét, mely, hogy lépést tartson a XX. század robbanásszerű fejlődésével, figyelmen kívül hagyta, hogy hazánk természeti kincsei nem lesznek képesek kielégíteni az egyre növekvő energiaéhséget. Mindez odavezetett, hogy Magyarország jelenleg egyike a leginkább energiaimport-függő országoknak. Az ezen a területen a múltban elkövetett hibák képezik az egyik részfundamentumát azoknak az össztársadalmi problémáknak, melyekkel ama döntéshozóinak szembe kell nézniük hazánkban.

Az aszimmetrikus energetikai függési viszony sajátos terhelést állandósít a költségvetésre, a külpolitikára és az ellátórendszerekre, béklyóba kötve azok minden egyes stratégiai lépését. Amikor például államadósságot szeretnénk csökkenteni, akkor lehetnek ugyan a fiskális lépéseink példamutatóan jók és eredményesek, de ha felmegy az olaj vagy a földgáz világpiaci ára, minden elért eredmény hetek, sőt akár napok alatt semmivé válhat, hasonlóan ahhoz, ha nem vagyunk képesek kordában tartani a forint árfolyamát. Folytathatunk különutas külpolitikát – egészen az első gázártárgyalásokig Oroszországgal. Szabályozhatjuk a végtelenségig a lakossági gázárat, előbb vagy utóbb mindenképpen a fogyasztón és ezzel az aktuális kormányerő népszerűségén fog csattanni az ostor, mivel az nem fenntartható, hogy drágában vesszük, mint amennyiért adjuk.

A mai magyar importfüggőség eredői leginkább a kőolaj és a földgáz, melyekből fogyasztásunk túlnyomó részét Oroszországból, kisebb hányadát Nyugat-Európából szerezzük be. Ám az olajkorszakot megelőzően sem volt sokkal rózsásabb a helyzet. Egy évszázaddal ezelőtt szintúgy komoly importra szorultunk: 1910-ben Magyarország több mint 21 millió métermázsa (2,1 millió tonna) kőszenet volt kénytelen behozatni, mely az akkori hazai termelés kétszerese volt. Bár ez komoly importfüggőség volt, inkább csak a tonnák, és nem a költségek területén. Ugyanis míg az ország 500 ezer métermázsa pamutszövetet importált ugyanebben az évben 195 millió korona értékben, addig az említett kőszénimport csupán 42 millió koronával, alig ennek ötödével terhelte meg az akkori büdzsét.

A Horthy-korszakban jutott Magyarország a legközelebb az energetikai függetlenség kapujához, még ha nem lépte is át annak küszöbét. Ám ez sem egy megfontolt energiapolitika hozománya volt, csupán a technika fejlődésének és részben a szerencsének volt köszönhető. Ugyanis az évtized elején értékes földgázmezőkre, majd annak végén számottevő olajkincsre bukkantak: míg 1931-ben 1,6 millió köbméter földgázt termeltek ki, 1937-re ez 3,4 millió köbméterre növekedett. Az 1937-es, mindössze 22 ezer mázsás olajtermelés pedig egy év alatt meghússzorozódott (!) 427 ezer mázsára, ami az akkori éves fogyasztás felét fedezte. Bár az addig lezajlott villamosítás miatt továbbra is nagymértékű feketekőszén-importra szorultunk, összességében véve a második világháború előtti időszakra tehető energetikailag az egyik legönállóbb időszaka Magyarországnak. Nemcsak a leírtak miatt, hanem azért is, mert a magyar gazdaság szerkezete ekkor volt a legegészségesebb összetételű, ugyanis egyik szegmens sem kapott oly mértékű túlsúlyt, mely egy problémák tömegét előidéző aszimmetrikus gazdasági struktúrát hozott volna létre.

A vas és acél útja a csődbe

A Rákosi-korszak erőltetett nehéziparosítása volt az első lépés azon az úton, mely egy nyersanyagimport-függő, teljesen aránytalan gazdasági szerkezethez vezetett. Az irracionálisan magas felhalmozási rátának köszönhetően elképesztő tempóban indult meg a „vas és acél országának” kiépítése. A szovjet koncepció adaptálói csak azt az egyet hagyták számításon kívül, hogy hazánkban sem jól kokszolható (és olcsó) kőszén, sem nyersvas nem található tömegesen természetes formájában. Hogy a feneketlen energiaéhségű nehézipart kiszolgálhassák, több mint kétszeresére növelték az olajkitermelést, mely helyrehozhatatlan geológiai károkat okozott a hazai olajmezők szerkezetében. Kialakult egy alacsony termelékenységű, drágán és energiaigényesen előállítható, ám csak nehezen és olcsón értékesíthető nehézipari termékekre épülő gazdasági szerkezet, melynek kártékonysága a Kádár-korszakban kezdett megmutatkozni.

Az 1973-as olajárrobbanás pedig megadta a kegyelemdöfést a magyar gazdaságnak, ugyanis pár év leforgása alatt ötszörösére növekedett az olaj világpiaci ára, melyből ekkorra már masszív importra szorultunk a Szovjetunióból, hiszen e nyersanyag a gépgyártás és a vegyipar gerincét képezte. A szovjetekkel folytatott kereskedelemben ettől kezdve drasztikusan romlottak a cserearányok, és ez olyan mértékű külkereskedelmi deficithez vezetett, amit a magyar gazdaság már képtelen volt rövid távon is elviselni. A hetvenes évek végén pl. nyolcszor annyi autóbuszt kellett leszállítanunk egységnyi importolajért Moszkvának, mint egy évtizeddel korábban. A kádári vezetés pedig a mára már elrettentő tananyagként taglalt külföldi kölcsönfelvétel eszközéhez folyamodott, hogy megkísérelje elsimítani az újratermelődő egyensúlytalanságokat. Magyarországon éppen ebben az évtizedben indult két megaprojekt, a 3-as metró és a paksi atomerőmű építése, melyek tovább rontották az amúgy is a szakadék szélén táncoló magyar gazdaság fizetőképességét. Mindennek az lett az eredménye, hogy az 1970-es 0,8 milliárd dollárról tíz év alatt 9,1 milliárd dollárra emelkedett az ország adósságállománya, és a spirál a nyolcvanas évek folyamán továbbgyűrűzött, ráadásul a rendszerváltás óta regnáló kormányok sem voltak képesek érdemben javítani rajta.

Mind a magyar importfüggőség, mind a részben ebből is fakadó adósságspirál csak tovább eszkalálódott az azóta eltelt harminc évben.

Ha a megoldást keressük ezekre a nehezen áthidalható problémákra, legelőször is kérdésfeltevés formájában érdemes nekilátni a feladatnak. Vajon mennyiben felelős mindezekért a bajokért a magyar társadalom alacsony hatásfokú történelmi adaptációs készsége? A sorozatunk első részében taglalt hiátusok mennyiben felelősek azért, hogy hazánkban az energiapolitikai döntéshozatal a gazdaság többi szegmenséhez viszonyítva (pl. bankszektor, építőipar) mindig is alárendelt szerepben volt? Mi az oka, hogy a magyar gazdaság szinte mindig azzal ellentétes irányban fejlődött, mint amerre adottságai predesztinálták volna?

Volt olyan időszaka a magyar energetikának a XX. században, melyből lehetett és kellett is volna tanulni. Itt pedig hangsúlyoznánk, hogy nem politikai, hanem gazdaság- és iparszerkezeti okulást értünk ezalatt. Vagy kérdezhetnénk, hogy mi okból nem emelünk át külföldi példákat az energiapolitika területén? A világ legtöbb országában az energetikai szektor a leginkább számon tartott stratégiai szegmens, hazánkban viszont mintha sokadlagos prioritású területként lett volna kezelve az elmúlt évtizedekben.

A norvég minta

Egy kezünkön meg tudnánk számlálni, hány olyan ország van, ahol az energiatermelés központi szerepet játszik a gazdaságban (és a regnáló kormány kommunikációjában), ám még önálló minisztériuma sincsen. Pedig vannak államok, mint például Norvégia, melyek valóban stratégiai ágazattá emelték az energetikát, és valódi energiapolitikai döntéshozatali mechanizmust építettek ki. Joggal vetheti szemünkre az olvasó, hogy nem vesszük figyelembe a két ország abszolút különböző természeti adottságait (pl. szénhidrogén-potenciál), ám ez nem jelenti azt, hogy e modellt ne lehetne megfelelően átalakítva átültetni a hazai viszonyokra.

A valódi energiapolitika alatt ugyanis nem a jelenlegi bilaterális egyeztetések egyre zsugorodó rendszerét értjük, és nem is a pártpolitikai, külpolitikai vagy lobbiérdekeket tükröző alkalmi döntéseket. Sokkal inkább egy olyan szisztémát, mint a norvég, mely egy szakpolitika területén hozott létre olyan fékeket és ellensúlyokat, melyek a jövő nemzedékeinek biztonsága érdekében kötik a mindenkori politikacsinálás kezét. A múlt század hatvanas éveiben hatalmas kőolajkincsre bukkant Norvégia nem olajtüzelésű erőművekkel tűzdelte tele az országot, hogy villamos áramhoz jusson, hanem még mai mértékkel is hatalmas invesztíciók árán komoly hatékonysággal aknázta ki az ország vízügyi adottságait, így mára áramfogyasztásának 99%-át vízi erőművekkel termeli meg – kvázi ingyen, zéró emisszióval. Emellett létrehozott egy speciális állami részvételi szabályozást az energetikában (SDFI – State Direct Financial Interest), majd a semmiből felépítette a világ egyik technológiailag legfejlettebb olaj- és gáziparát, melynek bevételeiből igen jelentős rész jut a ma Európa arányaiban legnagyobb alapjának számító Norvég Nyugdíjalapba.

Magyarország sokat tanulhatna a fenti példából. Az energetikában egyre növekvő állami befolyásnövelést nem orosz mintára, hatalmi alapon lenne szerencsés tovább folytatni, hanem létre kellene hozni egy SDFI-hez hasonló szabályozást, mely nélkül félő, hogy – hiába az állami kontroll – csak szaporítjuk a BKV-k és MÁV-ok számát. Azokat a fejlesztéseket ugyanis, amik várhatóan a földgázvezetékek területén fognak végbemenni a következő évtizedben (de akár említhetnénk a legnagyobb beruházást, az atomerőmű-bővítést is), állami kontrollal is rendelkező cégeknek kellene végrehajtaniuk. Ez az Amerikai Egyesült Államokat kivéve a világ majdnem összes országában így van. Mindez azonban nem egy mindenható állami monopóliumot jelentene, hanem egy olyan állami többségű, de külföldi befektetők által is tulajdonolt céget, mint például a norvég Statoil.

A földhő esélye

Magyarország kiaknázhatná egyik legunikálisabb természeti adottságát, a földhőt, melyből Izland után a legjobbak a feltételeink Európában. Ugyanakkor a geotermikus energia kiaknázása területén hazánk még a középkorban van. Eddig inkább csak a Mol folytatott nagy skálájú kutatásokat ezen a területen, melyek – a cég profilját tekintve – vélhetően csak periferikus próbálkozásai voltak. Hazánkban több ezer olyan kimerült szénhidrogénkút áll rendelkezésre, melyeket megfelelő regulációval és invesztícióval hőtermelésre lehetne használni, de ez csak egy a tucatnyi lehetőség közül. Minden egyes, földhővel fűtött távfűtéses lakás vagy ezt hasznosító erőmű egyben a gázfüggőségünket csökkenti. Ugyanitt lehet említeni a Magyarország alatt rejlő nem hagyományos szénhidrogénpotenciált is, mely bár nem piacérett még, de évtizedes távlatban nagymértékben elősegítheti a függetlenedési folyamatot. Minimum ekkora, ha nem nagyobb lehetőség rejlik az épületenergetikában, mely terület az invesztíciót 15 éven belül a mostani gázimport harmadának eltüntetésével honorálná.

Nem elégséges, ha szakemberek és szakpolitikusok által megalkotott, évtizedekre előretekintő stratégiák (lásd: nemzeti energiastratégia, 2030) születnek, amennyiben azok megvalósítását aktuálpolitikai döntések húzzák át. Ezen a területen talán még nagyobb veszélyeket rejt a magyar közállapotokat kiválóan jellemző, az örök körforgást szimbolizáló uroborosz, a saját farkába harapó mitológiai kígyó. Ugyanis az uralkodó elit a fent vázolt problémáknak csak a részhalmazait látja, a teljes kép mintha rejtve maradna amolyan akut táblavakság formájában. Az energetika egészen más – hosszabb – időtávokkal dolgozik, mint más szegmensek, és a négyévenkénti váltógazdálkodás még nagyobb károkat tud okozni, mint másutt. Ha nyilvánvaló is, hogy egy olyan szektor, amely ekkora pénz és vagyon felett diszponál, nem maradhat ki az érdekharcokból, egy átfogóbb, méltányosabb és az alapstruktúrára koncentráló új szemléletmód, mint a norvég minta mutatja, kínálkozna.

Ha nem leszünk képesek az elmúlt száz év során elkövetett energiapolitikai hibáinkból tanulni, egy újabb olajársokk is annulálhatja több kormányzati ciklus számos más területen tett erőfeszítéseinek eredményeit. Hiába teremtünk egymillió munkahelyet, ha nem lesz pénzük az embereknek munkába járni, annyira drága lesz az üzemanyag. Hiába indítunk panelprogramot, ha nem tudjuk kifizetni a fűtésszámlát. Az elemzésünkben ismertetett lehetőségek csupán töredékét képezik a lehetséges utaknak, de alapot szolgáltatnak arra, hogy elinduljon egy széles spektrumú diskurzus erről a problémáról.

A szerző energiapolitikai elemző

A sorozat keretében a Méltányosság Politikaelemző Központ eddig a következő cikkeket publikálta:

Csizmadia Ervin–Paár Ádám: Mit kezdjünk azzal, hogy visszatér a történelem?, 2011. november 29., Lakatos Júlia: Mit kezdjünk az önismétlő gazdaságpolitikával?, 2011. december 29., Jeskó József: Mit kezdjünk a beteg társadalommal? 2012. január 31.