Krumplit osztanak Debrecen határában a szegény embereknek. Egy zsákkal minden egyes tanyasi családnak, összesen száz mázsát. Jönnek is a szegény emberek. Gyülekeznek biciklivel, taligával, babakocsival, lóval és házilag eszkábált furikkal. Az a legszegényebb, akinek egyszerű furikja sincs. Az csak a saját testét húzza, tolja, löki, vonszolja oda, aztán bámulja a krumplit, és türelmesen vár a sorára.

Gyűlik a magyar nép az ingyenkrumplira, és megfáradt, rosszul öltözött, elhanyagolt arcú ez a magyar falusi nép. Mennyien lehetnek? Ötvenen, hatvanan, hetvenen? Gyülekeznek, s aggódva tekingetnek körbe a szegény emberek. Számolgatják, hogy a krumpliból jut-e mindenkinek. Háromszáz zsák krumpli van, kell hogy jusson minden házba. Nem tudni, kinek az adománya, de itt van. Valami vállalkozó, mondják. Nézem a magyar népet, és tűnődöm, hogy kinél mi lesz vacsorára. Paprikás krumpli? Krumplileves? Savanyú krumplifőzelék? Héjában sült krumpli kenyérrel, margarinnal? Főtt krumpli szalonnával, hagymával? Hallom a tömegből, hogy a paprikás krumplit jó bő lére kell ereszteni, több jut harmadnapra. A paprikás krumplival tehát három napra előre kalkulál a magyar. Három napig azt eszi. S milyen jó, ha megszikkad a kenyér, a száraz kenyeret az ember már nem sajnálja beledobálni a többnapos paprikás lébe.

Szépek ezek a krumplik amúgy.

Rózsaszínűek, hibátlanok, formásak és egészségesek. Szebbek, mint ezek a szegény emberek. Jó formában van a krumpli.

Befutnak aztán a politikusok is, az alpolgármester és a képviselő. S ők is milyen jó formában vannak. Itt vannak, és segítenek a szegény embereknek a bajban. Nem az övék a krumpli, nem az ő adományuk, de itt vannak, nem hagyják a magyar népet magára. Bizonyára mélyen átérzik a problémát. Hiszen itt vannak. Pedig amikor önkormányzati munkahelyeket szüntetnek meg, leépítésekről szavaznak, forrásokat zárolnak, akkor nem állnak oda a kapuba, s nem néznek bele az elbocsátott dolgozók szemébe. Nem kérnek elnézést, nem mondják, hogy bocsánat, mást ígértünk. Jobb életet, gyarapodást, biztonságot ígértünk. Nem mondják, hogy a szegény emberekre majd harmincmilliárd forint adósságot hagynak, bocsánat, nem mondják. A belvárosban milliárdokért fölépült, üresen tátongó színház betonkolosszus előtt sem szoktak álldogálni, s az ott elfecsérelt milliókért nem kérnek bocsánatot. Bocsánat, azt ígértük, hogy 2008-ra lesz színház, de nincs. Bocsánat. Ezt nem mondják. Nem állnak ki a szegény emberek elé, és nem kérnek elnézést érte, hogy bolondították, hitegették, ámították őket egy stadionnal. Bocsánat, azt ígértük, hogy 2011-re lesz stadion, de nincs. Bocsánat, majd 2014-re lesz. A buszmegállókban sem látni őket, amikor nem jön a busz. Bocsánat, azt ígértük, hogy a közlekedés jobb lesz, de bocsánat, mi milliárdos veszteséget csináltunk a közlekedésben. Nem jön a busz, de majd 2014-ben jön, bocsánat. Az alpolgármester és a képviselő nem kér elnézést érte, hogy szabálytalanságokért a város ötszázmillió forintot fizetett vissza a minap. Nem mondják, hogy bocsánat, szegény emberek, de a ti pénzetekből éppen most dobtunk ki félmilliárdot az ablakon, bocsánat. De amikor nem az ő saját krumplijukat osztják, akkor ott vannak. És beszédet mondanak a szegény embereknek a más krumplija fölött. És vérzik az ő szívük, és nagyon sajnálják a szegény magyar népet. És dehogy gondolnak ők arra, hogy háromszáz zsák krumpli az talán háromszáz darab szavazat. Bocsánat, rosszabb esetben kétszáz. De száz biztosan. Á, nem, erre az egyre biztosan nem gondolnak ők, bocsánat, erre nem.