Nagykárolyi gróf Károlyi Mihály Kossuth téren álló szobrának sorsa bevégeztetett. „Consummatum est”, ahogyan János evangéliuma írja. Az első magyar köztársasági elnök Varga Imre szobrászművész által alkotott emlékművét 1975-ben, születése századik évfordulóján állították fel. A rendszerváltást követően egyre-másra gyalázták meg a szobrot: gyakran vörös festékkel öntötték le, 2010. november 16-án pedig Novák Előd, a Jobbik országgyűlési képviselője kipát – a vallásos zsidók által hordott fejfedőt – rakott a szoboralak fejére, a nyakába pedig egy táblát „Én felelek Trianonért” felirattal.

Kövér László, az Országgyűlés elnöke a 2010-es kormányváltás után nem sokkal elmondott beszédében ígéretet tett arra, hogy a szobor 2014-ben már nem fog az Országház szomszédságában állni. Az elmúlt napokban e projekt beindulásának lehettünk tanúi, mikor is a szobor környékét elkerítették, az ott lévő fákat kivágták. Kövér mellett Tarlós István budapesti főpolgármester sem hullajtana könnyeket a Károlyi-szobor eltávolításáért, mint ahogyan Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes sem, aki tavaly októberben, Oroszlányban a Trianon-emlékmű avatási ceremóniáján szerencsétlen pojácának titulálta a grófot.

Károlyi Mihály mindmáig a magyar történelem egyik legvitatottabb személyisége. Amíg a baloldal a pártállami múlt nélküli példaképet, a földosztót, a demokratikus progresszió egyik letéteményesét látja benne, addig a jobboldal a züllött és élvhajhász vörös grófot, a trianoni országvesztés egyik legfőbb okozóját, azt az embert, aki 1919. március 21-én az országot Kun Béláék kezére játszotta, s aki tehetségéhez képest oly magasra emelkedett, hogy ott már légszomja lehetett. Károlyi kapcsán a hazai történésztársadalom sem tudott koherens képet kialakítani, így nem kell meglepődnünk azon, hogy alakját illetően a közgondolkodást különféle téves mítoszok és személyes érzelmek, elfogultságok is formálják. Krúdy szavaival élve „igazságos és igazságtalan szenvedélyesség lobog” körülötte.

A negatív Károlyi-kép még élete során kialakult, hiszen sokan irigyelték hatalmas, 100 millió aranykoronára becsült hitbizományáért, melynek bevételeiből vígan élhette a kora arisztokrata fiataljaira jellemző gondtalan életet: rengeteget utazott külföldre, a legelőkelőbb éttermekbe járt, Mercedes automobilt vezetett. Ráadásul a trianoni békeszerződést követően sok más arisztokratával (Teleki Pál vagy Bethlen István) ellentétben a Károlyi-birtokok nagy része az új országhatárokon belülre esett, még ha történetesen a családi fészek, Nagykároly Romániához került is. Az 1919. július 5-i emigrált később a Horthy-rendszer ellenzékének számított, mivel azt militarista rezsimnek tartotta. E szembenállás sokak szemében kimerítette a hazaárulás fogalmát.

A mai magyar mérsékelt és szélsőjobboldal Károlyi-képe sok esetben Tormay Cécile vagy Herczeg Ferenc Károlyi-ellenes pamfletjeiben gyökeredzik. Ők tehetségtelen, az ország elveszejtésére bazírozó politikusként írták le. Nem vették figyelembe, hogy a függetlenség pártján lévő politikusként a Habsburgokkal szembeni antipátiája mögött mindig is racionális érvek húzódtak meg: vallotta, hogy a dualista Monarchiának föderatív állammá kell alakulnia, kiegyezve a nemzetiségekkel, hogy a multietnikus Magyarországot egyben lehessen tartani. A társadalom demokratikus úton történő újjászervezése politikai credója volt: küzdött a választójog szélesítéséért, az avítt, rengeteg szociális feszültséget okozó nagybirtokrendszer megreformálásáért. Ezért kezdte meg a saját, kál-kápolnai birtokán a földosztást 1919. február 23-án. Nem pedig azért – amit többen állítottak –, hogy az adósságai miatt elzálogosított birtoktestektől megszabaduljon. Valójában szabad rendelkezésű birtokait addigra már eladta, a háborús konjunktúra következtében pedig nagy haszonra tett szert.

A hadsereg leszerelésének mítosza is támadási felület ellene. Ám mire Károlyi 1918. október 31-én hatalomra került, a Monarchia már elvesztette a háborút. Egy héttel korábban az olasz fronton az antant sikeres offenzívát indított, Bulgária pedig már szeptember 25-én letette a fegyvert, szabad utat engedve az ország határaihoz a balkáni antantcsapatoknak. A katonák nem akartak tovább harcolni, özönlöttek haza rongyosan és elkeseredetten a frontokról, útközben raboltak, fosztogattak, antiszemita pogromokat hajtottak végre, megöltek nekik nem tetsző embereket, köztük sok csendőrt és jegyzőt is. A Károlyi-kormánynak őket kellett leszerelnie, és meggátolni a további anarchiát, ezzel párhuzamosan azonban létrehoztak egy százezer fős nemzetőrséget is az ország belső rendjének biztosítására, viszont erről a tényről utóbb sokáig hallgattak, hiszen nehezen volt összeegyeztethető a tehetetlen és pacifista Károlyiról alkotott képpel.

Lehet és szokás bírálni Károlyit azért is, amiért a végsőkig bízott Woodrow Wilson amerikai elnökben, és népek általa meghirdetett önrendelkezési jogában. Hajdu Tibor történész a Károlyiról írott biográfiájában felhívja a figyelmet arra, hogy a gróf messzebbre látott a saját osztályánál, mivel felismerte Amerika szerepét a formálódó új világrendben, és azt, hogy Amerika célja a militarista császári Németországgal szemben nem területek elhódítása volt, hanem a gazdasági és politikai expanzió. Abban viszont valóban tévedett, amikor elhitte, hogy a wilsonizmus az amerikai politika sarkköve lesz, nem látta előre, hogy a háborút követő évtizedben másfajta politika dominál. Nem ismerte fel, hogy Amerika nem lévén érdekelt az európai területi kérdésekben, a háború után azok rendezési jogát másoknak adja át.

Károlyi Mihály, amíg hatalmon volt (1918. október 31.–1919. március 21.), a földosztás mellett egy sor egyéb törvényt is megalkotott a demokratikus átalakulás érdekében: 1918. november 16-án kikiáltották a Magyar Népköztársaságot, november 23-án az első néptörvény rendelkezett az általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójogról, a december 8-án kibocsátott második a sajtószabadságról, az 1919. január 5-i harmadik néptörvény pedig az egyesülési és gyülekezési szabadságról.

A máig élő közhiedelemmel ellentétben Károlyi nem adta át március 21-én a hatalmat Kun Béláéknak. Kijátszotta őt a szociáldemokraták balszárnya, amely titokban megegyezett a bebörtönzött kommunistákkal a hatalomátvételről. Még a Berinkey-kormány (Károlyi január 11-től köztársasági elnök lett, 19-től Berinkey Dénes irányította a kormány munkáját) utolsó ülésén is arról informálták Károlyit, hogy a Vix-jegyzék elutasítását követő lemondása esetén egy tisztán szociáldemokrata kormány alakul majd, és Károlyi csak este, a rádióból szerzett tudomást a szociáldemokraták és a kommunisták fúziójáról.

Károlyi a Tanácsköztársaság politikájával nem értett egyet, ezért 1919. július 5-én elhagyta az országot. Emigrációja alatt volt egy időszak, amikor közeledett a kommunistákhoz, ellátogatott a Szovjetunióba is. A moszkvai perek kapcsán azonban világossá vált számára, hogy tévedett. Romain Rolland francia íróval folytatott levelezéséből tudunk arról, hogy ennek a meggyőződésének akkor nyíltan csak azért nem adott hangot, mert nem akarta hitében megingatni a spanyol polgárháborúban (1936–1939) harcoló baloldali-köztársaságpárti csapatokat, amelyek a puccsista Francisco Franco tábornok és az őt támogató náci és fasiszta hadseregekkel szemben fogtak fegyvert.

A második világháborút követően 1946. május 9-én tért haza. 1947-ben Rákosi Mátyás párizsi nagykövetnek nevezte ki (Károlyi eredetileg prágai szeretett volna lenni, hogy nyomást gyakorolhasson a magyarellenes politikát vivő Eduard Benesre, de ezt Rákosi nem engedte). Miután a Rajk-per során megismerte a kommunista diktatúra erőszakos és hazug mechanizmusait, lemondott, és 1949-ben másodszorra is emigrációba vonult. 1955. március 19-én, a franciaországi Vence-ben hunyt el.

Károlyi Mihály személyének és politikájának kvintesszenciáját Litván György történész foglalta össze a Magyar Narancsban. Ezeket a gondolatokat ajánlanám a szobrát eltávolítani igyekvők figyelmébe is: „Lehet vitatni, hogy Károlyi Mihály nagy államférfi volt-e, lehet beszélni a hibáiról, tévedéseiről, de nem lehet kiiktatni őt a nemzeti történelemből, és nem lehet a jelenkori magyar demokrácia gyökereit kizárólag a XIX. században, Kossuth és Deák környékén keresni. Károlyi a maga korában a magyar demokrácia szimbóluma volt, és a mai magyar demokráciánk sem létezhetne e tradíció nélkül.”

A szerző történész