A terület egyenruhás őre ezt nem értékelte, és állandóan a nyomunkban volt, hol a bokorból rontott ránk, hol a fa mögül dobta botját a bringa küllői közé. Igen, igen: koptattuk a gyepet (foci) és néha köpködtük a szotyi héját is. Az akkori VII. és XIV. kerületi ifjúság állandó ligeti jelenléte irritálta a bácsikát. Létünk és nyüzsgésünk elviselhetetlen volt számára. Gúnynevet is adtunk a közszolgálatban álló botos embernek: Ravaszdinak hívtuk (mert mindig váratlanul és lesből csapott le). Csősz volt.

Negyven-negyvenöt év távlatából jutott eszembe az Öreg. Tudják, miért és miről? A személyszállítási szolgáltatásokról szóló törvényjavaslat keretében az utazási költségtérítésre tett parlamenti indítványról. És arról, hogy annak idején Ravaszdi bácsi nem beszélt velünk emberi hangon, sosem akarta megtárgyalni velünk a „ligetvédelem” dolgait, hanem vagy üvöltött, vagy a botot dobta. Arról, hogy napjainkban néhányan nélkülünk szeretnék megoldani a közösségi közlekedés gondjait, „ravaszdi” módon. Korszerűsítés és átalakítás helyett továbbra is csupán balzsamozni és nem modernizálni akarják a három közlekedési monstrumot (BKV, Máv-csoport, Volán-társaságok). Továbbra is csupán pénzelni kívánják ezeket, továbbra is a produktív szféra terhére.

Olyan szabályozási tervet ismertünk meg a napokban, amely a három közlekedési vállalkozási csoport irdatlan méretű (külső) finanszírozási igényét látszólag nem terheli a lakosságra, ugyanakkor a munkáltatókat nyíltan kényszeríti a jelenleginél sokkal nagyobb terhet jelentő utazásiköltségtérítésre. Röviden: a pazarló, irracionálisan szervezett, tartósan veszteséges és merev szerkezetű személyszállítási tevékenység felesleges költségeit nem kis részben a vállalkozói szféra nyakába akarják varrni. (Persze az örök kérdés most is aktuális: ki áll a sor végén?)

A ma érvényben lévő szabályozás szerint a munkáltatónak a munkába járás költségeit kizárólag helyközi (távolsági) viszonylatban kell megtérítenie, mégpedig legalább a jegy árának 86 százalékában, havonta maximum 30 ezer forint + évenkénti inflációs indexszel növelt mértékben. A leírt új ötlet szerint (már az Országgyűlés előtt van, T/6044. számon) a jövőben a helyi (közigazgatási határon belüli) jegyés bérletárak 86 százalékát is meg kell téríteni a munkavállalónak, a 30 ezer forintos korlát feloldásával párhuzamosan. (Határ a csillagos ég.)

Mindezt akkor (2012. július 1-jén) tervezik bevezetni, amikor az idei –792 ezermunkavállalót érintő – 19 százalékos minimális béremelés és a 15 százalékos garantált bérminimum-(szakmunkás-minimálbér-) emelés csaknem összeroppantja a kis- és középvállalkozókat, amikor az elvárt béremelés teljesítésére nemcsak az üzleti vállalkozások, hanem a közszolgálati vállatok sokasága is képtelen.

Akkor, amikor a bérkompenzáció második elemét is be kell vezetni (21 milliárd forint elkülönített állami forrásból), mert számos vállalkozás saját erőből képtelen az ötszázalékos bérfejlesztésre.

Akkor, amikor a hazai vállalkozások hiteloldalról „kiszáradtak”, a beruházási aktivitás visszaesett, a munkanélküliségi ráta tartósan 11 százalék körüli, és a gazdaság gyakorlatilag stagnál.

Szóval mivel is jár ez a „briliáns” ötlet? Budapesti viszonylatban: a jövőben a havi 9800 forintos BKV-bérlet árának 86 százalékát (is) a munkáltatónak kell „nyelnie”. Mennyi is ez éves szinten? Százezer forintnyi többletköltség munkavállalónként. Százezer fővárosi munkavállaló esetében ez tízmilliárd forint, háromszázezer esetében már harmincmilliárd forint. Debrecenben, Szegeden, Miskolcon és Pécsett – a városok lélekszámához és jegyáraihoz viszonyítva – szintén nagyarányú lesz a vállalkozói költségnövekedés. A bevezetés pillanatában. De azt követően már nyugodtan növelhető is az ár, hiszen ha a munkáltatónak kell kifizetnie az utazási költségek nagyobbik hányadát (86 százalék), akkor a jegy- és bérletár-növekedést nem fogja azonnal észlelni az „egyszeri” munkavállaló. Gondolják a velünk nem konzultáló ötletadó előterjesztők. Azt hiszik, hogy a „ravaszkodásuk” észrevétel nélkül marad. Az alábbi lehetséges – sajnos negatív – következményekkel viszont minden józan gondolkodású munkavállaló és vállalkozó már most számolhat:

- Az utazási költségtérítést csak a munkáltatóval munkaviszonyban álló dolgozónak kell fizetnie. Rögtön adódik a rossz (de kényszerű) megoldási változat: a foglalkoztatás a jövőben nem munkaviszony, hanem más jogviszony keretében is történhet. (Főként, ha erre ösztönöznek!)

- A még működő cafeteriarendszerek is kapnak egy pofont. Ha a munkaadónak csaknem teljes körű utazási költségtérítést kell fizetnie, akkor reflexszerűen körülnéz a béren kívüli juttatások háza táján. (Erzsébet-utalvány, SZÉP kártya, egészség- és nyugdíjbiztosítási megtakarítások stb.) Soroljam még a potenciális áldozatokat?

- Ha a helyközi menetjegy (bérlet) mellett a helyi jegy és bérlet árának a nagy része is a munkáltatót terheli, akkor világos, hogy az egyiktől szabadulni igyekszik. Logikus, hogy a helyközit (távolságit) fogja kiiktatni, ezért az elbocsátott, távoli helyen is munkát vállalni szándékozó dolgozó – a munkahelyet biztosítani nem tudó – kistelepülési lakóhelyén marad, valószínűleg tartósan állás nélkül. (Munkavállalói mobilitás ösztönzése, nesze neked!)

- A költségek jelentős – éves szinten és személyenként százezres nagyságrendű – emelkedését a lét és nem lét határán egyensúlyozó vállalkozások közül sokan várhatóan nem tudják elviselni, és mivel az intézkedés bevezetésével az élőmunka-terhek nőnek, vélelmezhető, hogy a vállalkozások ezen az ágon fognak szigorítani, esetleg munkavállalókat bocsátanak el.

Ravaszdi bácsi! Idő és hely hiányában minden fontos részletre nem tudtam kitérni. Próbáljuk meg átbeszélni közös dolgainkat. Nem kellene a botot a küllők közé hajítani!

A szerző Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége