A romlottság virágai
Február 14-én vitára bocsátották a kormány korrupcióellenes programjának tervezetét. Azóta sem vitatkozik róla senki. Amiről leginkább kellene, az hiányzik belőle leginkább. A pártok érdemben egyetlen helyen kerülnek szóba, ott, ahol ismertetik a közvélemény-kutatási adatokat, melyek szerint a lakosság a pártszférát tartja Magyarországon a legkorruptabb területnek.
A programban ezek után minden marginális apróság előkerül, de a pártfinanszírozásról, a hazai korrupció alfájáról és ómegájáról egyetlen büdös szó sem esik. Ez nem véletlen. A kormánypárt nem tud úgy beszélni a korrupció lényegéről, hogy magáról ne beszélne. Ezért nem a lényegről beszél, hanem csupán az ellenzék ellen szítja a korrupcióellenes indulatokat. Sikerrel.
A korrupcióellenes indulatok fontosak és veszélyesek. A korrupciót lehetetlen visszaszorítani nélkülük. Lehetetlen, ha az indulatba jött választók nem büntetik hatalommegvonással a korrupt pártokat. De mi van akkor, ha a korrupcióellenes indulatok a korrupciót támogatják? Korrupt erőknek adnak hatalmi többletet? Ez elég gyakori. Lengyelországtól Bulgáriáig, Szlovákián, Románián és persze rajtunk keresztül sok példát tudunk arra, hogy korrupcióellenes indulatokon (is) lovagolva a legkevésbé sem tiszta pártok ügettek be a hatalomba. Nálunk is nemegyszer. De a Fidesznél ügyesebben senki sem ügetett.
Az ember igazságérzete berzenkedik, de gátlásosan berzenkedik, mert nem szeretne semmiképp abba a látszatba keveredni, hogy a vesztes szerecseneket mosdatja.
Mi kell ehhez az ügyes ügetéshez? Egyrészt meg kell úszni mindent, székházügyet, bányaügyet, szőlőügyet, Millenárist, Happy Endet, Kayát, Totot stb., stb. Másrészt kell hozzá „tematizációs” uralom a nyilvánosságban, hogy az arányok, méretek teljességgel eltorzuljanak. Egy egyszerű példa: ha jól megnézzük, kiderül, hogy fideszes és szocialista önkormányzati vezetőknek nagyjából ugyanannyi ügyük fut az igazságszolgáltatásban. A szocialisták ügyei folyamatosan uralják a médiát, a fideszesekéi pedig úgyszólván eltűnnek benne. A kormány programtervezetében használt adatok is mutatják (bár a szöveg persze ezzel sem foglalkozik), hogy az első Orbán-kormány idején semmivel sem volt kisebb a korrupció, mint az azt követő nyolc évben. Sőt. Miközben a bűnök méretskáláját nyilvánvalóan minden oldalról ki lehet tölteni, az egyik oldalon minden bolhából elefánt lesz, a másikon minden elefántból bolha.
Harmadrészt kételyek nélkül össze kell önteni tényeket, feltételezéseket és rágalmakat. Az ilyesfajta „tematizációs” uralomhoz nemcsak mennyiségi túlsúly, de minőségi súlytalanság is kell. A végletekbe csapó pártos retorika és kampánydagasztás gátlástalansága, mely elsöpri a szakmai és értelmiségi minőség szempontjait. Ez nem jellemzi a „jobboldali” média egészét, és nem hiányzik teljesen a „ballib” médiából sem, de nagyon mások az arányok.
A politikai versengésen kívül eső kapaszkodók kellenének a polgárnak ahhoz, hogy korrupcióellenes indulatait a bűnök és érdemek arányában tudja megosztani. Ilyen lenne az igazságszolgáltatás. Ha nem csapna át rajta és nem mosná el a hitelét a politikai versengés. Miután ez részben megtörtént, részben megtörténik, politikai hit kérdése lesz, hogy a büntetlen valójában kiváltságos büntethetetlen vagy ártatlan, hogy a büntetett politikai bosszú áldozata vagy bűnös.
Marad kapaszkodónak az a néhány civil szervezet, amely, és a médiának az a sarka, ahol elég sok leplet lerángattak már mindenkiről ahhoz, hogy senki ügynökeinek, szekértolóinak ne nézhessék őket. Nagyon meg kellene őket becsülni. Rájuk építeni, őket táplálni, az ő moráljukhoz, normáikhoz igazodni.
