A bökkenő csak az, hogy a nálunk pejoratív kifejezésként használt félszigeten fekvő országokban a nemzeti kincsnek számító épületekre és történelmi emlékekre sokkal jobban tudnak vigyázni, mint nálunk. Végigsétálva Belgrádban, Dubrovnikban, vagy éppenséggel bármely, a volt Jugoszlávia területén fekvő államban, de még Albániában is, arra a szomorú felismerésre juthatunk, hogy egyik helyen sem bántak el olyan csúnyán egy amúgy egyedülálló szépségű épületegyüttessel, mint ahogy nálunk sikerült például a Várkert Bazárral.

Nincs olyan jó érzésű ember, akinek látva a példátlan adottságú romot, felismerve a rohadó, de egykor gyönyörű, patinás épületek maradványait, ne nyílna a bicska a zsebében. Ennyire ne tudnánk mit kezdeni műemlékeinkkel? Ennyire ne tudnánk kihasználni a lehetőségeinket? Ja, hogy csak ki kéne nézni Prágába, netán lemerészkedni Belgrádba? Bőven elég lenne ahhoz, hogy a pusztuló műemlékekért felelős illetékesek elszégyelljék magukat. A város szívében fekvő kincsek hasznosítása és a nagyérdeműnek való bemutatása nem pusztán pénz kérdése. Árulkodik a mindenkori városvezetés és a politikai-üzleti elit nemtörődömségéről, a felelősségről, az önbecsülésről és az uralkodó morális és üzleti állapotokról...

Még ma sem kár elgondolkodni azon, hogyan kerülhetett e műemlékegyüttes felújításának joga és a beruházás lehetősége egy olyan céghez, amelynek háttere már akkor sem volt teljesen átlátható. Miként fordulhatott elő az, hogy e cég végül úgy alakította át a pályázatában felvázolt terveit, hogy erről az illetékes szervek csak utólag értesültek? Mi zajlott a háttérben, ami oda vezetett, hogy ez a cég végül nem tudta megszerezni az építkezés megkezdéséhez szükséges engedélyeket?

Pontos és ijesztő kórkép rajzolható ki persze abból is, hogy ma a beruházó cég – miközben néhány tízmillió forintnál aligha fordított többet a tervekre – milliárdokat követel az államtól elmaradt hasznáért. Ez persze nem ritka eset, ha valaki érvényes szerződést köt az állami szervekkel. Ám a feltételek teljesítésének hiányában a pusztán előszerződés felmutatására képes cég követelését talánminősíteni is kár, elvégre végleges szerződés soha nem jött létre közte és a tulajdonos között. Persze az is érdekes, hogy az eredetileg a vitás eljárások gyors ésmindenki által elfogadott lezárására létrehozott választott bírósági eljárásban hogyan tarthat hoszszú évek óta egy jogvita érdemi előrelépés nélkül? Egy olyan jogvita, ahol a követelt milliárdok kamatai is milliárdos nagyságrendűek lehetnek, ha megítélik az alapösszeget, s így minden tétlenséggel töltött nap az adófizetők millióiba kerülhet. A megértéssel próbálkozni is kár.