A Simicska-érából egy olyan mozzanat él a legélénkebben a népi emlékezetben, amely a későbbi vizsgálat szerint meg sem történt: az úgynevezett hosszú bájtok éjszakája, amikor az új vezetés állítólag néhány órára birtokba vette, lementette és a hiedelmek szerint némiképp át is írta az adóügyi adatbázist. Ma már tudni lehet, hogy ebből semmi nem bizonyult igaznak. De azt is, hogy sokan annak tartják. Még a lehetősége sem állhatott volna fenn e rémhírnek, ha a közbizalomra leginkább rászoruló állami hivatalt nem egy kizárólag Orbán Viktorhoz és a Fideszhez lojális háttérember, hanem egy megkérdőjelezhetetlen erkölcsi és szakmai tekintélyű szakember vezeti.

Mióta az adóügy önálló hivatalt kapott Magyarországon, az adóalanyokban élénken él a gyanú, hogy a mindenkori hatalomnak ez a nagyon hosszú karja nem csak arra használja a megszerzett információkat, amire a törvények felhatalmazzák. Volt itt már célzott és időzített adóvizsgálat a regnáló vezetés hatalmát fenyegető pártütő, a lelépést halogató MLSZ-vezető, rossz pártot választó kisegyház, túlbuzgó ombudsmanmunkatárs ellen, és egyik esetben sem sikerült eloszlatni a gyanút, hogy a „pártatlan” hivatal valójában „a párt öklének” szerepét játssza.

Nehéz elvonatkoztatni a tapasztalatoktól, amikor az utóbbi időkben kormányellenes demonstrációk sorát celebráló szervezet főembereinél kopogtat az adóhatóság, olyan adatokat is követelve, amelyeknek a politikai tevékenységhez, az ellenzéki kapcsolatrendszerhez sokkal több közük van, mint az államnak járó bevételekhez.

Felhozhatnánk most azt az érvet, hogy az adóellenőröknek valószínűleg lenne keresnivalójuk a Millánál nagyságrendekkel több pénzt és technikát megmozgató békemenet szervezőinél is, de ez mellékszál lenne: inkább amellett kellene végre a közélet összes szereplőjének kiállnia, hogy a politikával fennálló ilyen-olyan viszony sem pozitív, sem negatív értelemben nem lehet ok az adóhivatal különleges, felülről vezérelt (tehát jogszerűtlen) eljárására. Ellenkező esetben ugyanis az állampolgárokban olyan képzet keletkezik, hogy a szóban forgó szervek elsődleges funkciója uralmi természetű. Különösen egy olyan országban, ahol a bíróságok, az alkotmánybíróság, a vádhatóság, a médiafelügyelet, a közmédia – vagyis a kormánytól és a kormánytöbbségtől elvileg független összes hatalmi szektor – személyi összetételében és alkalmanként a működésében is kimutatható a „kormánypártiság”.

Ideje lenne pedig megtanulni: az adóügy úgy viszonyul a politikai hatalomhoz, mint a vallás. Mindenki akkor jár a legjobban, ha távol tartják magukat egymástól.