Széll Kálmán miniszterelnöksége idején fogadta el az Országgyűlés az 1901. évi VIII. törvényt az állami gyermekmenhelyekről, amelyekben kezdetben 7, később 15 éves korig kaptak otthont az erre rászoruló gyermekek. 1906. február 25-én alakult meg Andrássy Gyula belügyminiszter, Karsai Sándor belügyi államtitkár és Scossa Dezső szegedi tanfelügyelő kezdeményezésére az Országos Gyermekvédő Liga. Működésének egyik első eredménye volt a szegedi Árpád szabadkőműves páholy közreműködésével (innen a neve) Újszegeden, a Szőregi út 80. sz. telken létesített „nevelőintézet züllött fiúk részére”. A város 20 holdat adományozott, a szegedi Fehér Kereszt Egyesület 40 ezer koronát kitevő egész vagyonát átadta az építkezés céljaira, a Szeged-Csanádi Takarékpénztár pedig 20 ezer koronás alapítvánnyal járult a célhoz.

Az Árpád Otthon 1908 augusztusában nyílt meg. Századik évfordulójáról nem emlékezett meg a város. „A liga”, ahogy a szegediek emlegették, 1945-től állami kezelésbe került, a rendszerváltoztatás után megyei irányítású gyermekvédelmi intézmény lett. Nem tudni, miért, elsorvadt vagy elsorvasztották. Mindössze 16 állami gondozott lakja. Őket át akarták költöztetni Tápéra, egyik régi iskolából e célra felújított azonos rendeltetésű intézetbe (Budai Nagy Antal u. 51.). A tápaiak tiltakoztak. (Lásd: Tanács István: Lélekhalászat és ingatlanpanama, Népszabadság, júl. 4.) Én is, de más okból. Az Árpád Otthont a Rákosi-időkben államosították, azután átadták a városnak. A rendszerváltoztatás után nem volt szervezet, amely nyúlt volna érte, igényét jelentette volna visszaszerzésére. Az egyetlen erkölcsileg elfogadható megoldás, ha eredeti rendeltetésének megfelelően használjuk. A város – tulajdonjogának megtartásával – ingyenbérletként átadhatná az 1945 után betiltott, 1989-ben újjáalakult Magyar Gyermekvédő Ligának, amelynek szintén erkölcsi kötelessége elődei munkájának folytatása.

Megengedem, hogy az eladás – a város költségvetési hiányának könnyű pótlása – törvényes. De van-e erkölcsi alapja erre a városnak? „A telket átminősítik kertvárosivá. Lebontható a nevelőotthon régi épülete, két-három emeletes lakópark épülhet kisebb irodákkal, üzletekkel.”

Elődeink erőfeszítéseit akkor becsülhetjük meg, s akkor adhatunk példát a közélet mai áldozatos szereplőinek, hogy nem hiába tevékenykednek a közért, ha eredményeiket nem kótyavetyéljük el, hanem tevékenységüket érdemeik elismerésével, egyre magasabb színvonalon folytatjuk, továbbfejlesztjük. Milyen példát lát maga előtt, aki ma teremt önzetlen munkával intézményt, szervezetet, alapítványt: néhány évtized múlva az ő kezdeményezése is erre a sorsra jut?

Senki nem mondhatja, hogy nincs elég árva, elhagyott, nevelőotthoni ellátásra szoruló 15 év alatti gyermek hazánkban. Az Árpád Otthon országos intézménnyé bővítve ma is találna rendeltetésének megfelelő tennivalókat.

A szerző professor emeritus