Lengyel László a minap a jövőnkért való közös felelősségünkre apellálva szólított fel valamennyiünket a kiútkeresés kollektív feladatára. E sorok írója az elmúlt huszonvalahány évben folyamatos és kritikus elemzője volt mindannak, ami a szűkebben értelmezett politikai életben történik. Ezért ezúttal csak arra vállalkozik, hogy korábbi elemző munkáinak tanulságait is figyelembe véve fordítsa át azokat megfontolandó változtatási javaslatokká.

Tisztában lévén azzal, hogy hasonló tárgykörű írások az elmúlt egy év során százával születtek, e helyütt leginkább a lehetséges kiindulópontok között szeretne fontossági sorrendet teremteni a további mélyebb és részletesebben végzendő munkák érdekében. A kiindulópontok tömör, összefoglalású tézisekként a következők:

1. A folytonosság dicsérete. A majdan győztes politikai erőknek a 2010 után kialakított rendszer tartalmát, kereteit és – feltehetően – a feltételeit több okból is meg kell majd változtatniuk. Többek között, mert az eltelt két évben a húszéves örökséggel szembeni politizálás igénye dominált, mikor is eme örökség egyoldalúan negatív felfogásának elfogadtatására törekedtek. Azt hívén és hirdetvén, hogy az „újak” egyoldalúan jogosultak az örökség félretételére. E felfogással nemcsak az a gond, hogy hamis (lévén, a Fidesz is szerves, időnként első számú alakítója volt e húsz évnek), hanem maga az egyoldalúság. Orbánék kiemelték magukat a rendszerváltás hosszú folyamatából, s kívülről érkezettként formáltak jogot új közéleti/politikai időszámítás meghonosítására. Ezzel az újkori magyar történelem legkevésbé gyümölcsöző – úgyis mondhatnánk: legtöbb kárt okozó – hagyományát keltették életre. Minden rendszerváltás azzal kezdődött, hogy a megelőző korszakot aránytalanul befeketítve igyekeztek a rendszerváltók fekete-fehér helyzeteket előidézni. Ezért a majdani korrekciót elvégzőknek egyúttal az is a dolguk lesz, hogy a rossz hírbe kevert rendszerváltás becsületét visszaadva állítsák helyre a kontinuitást. Nem lesz könnyű, az intézményi szférában ez még csak-csak elvégezhető, a mentalitásokban, a szimbólumok és minták világában azonban sokkal összetettebb feladat lesz. Valószínűleg, nyilvános és hosszadalmas, megspórolhatatlan viták révén.

2. Számolni a másik féllel. A feladatot azt teszi nehezen megoldhatóvá, hogy ezt a korrekciót nem lehet úgy elvégezni, hogy közben figyelmen kívül hagyják az egykoron – 2010-ben – a Fideszre szavazott hárommilliónyi választópolgár igényeit, véleményét. Ami persze nem egyenlő a mai kormány aktuális érdekeivel, véleményével, de az is biztos, hogy nem fog egybeesni a majdani győztesekével sem. A lényeg, hogy mindenképpen meg kell oldani a vesztes tábor – igencsak heterogén – igényeinek a figyelembevételét is, mert ha ez nem történne meg, akkor legfeljebb az elmúlt két év hibáinak kifordított megismétlésére kerülhetne csak sor. Politikailag mindez nagyon nehezen kivitelezhető, mert ebben a mezőben a versengés és a kizárás roppant erős mozgatóerő, ám a médiában, a kulturális élet alapvető intézményeiben ez a diskurzus eredményesebben lenne lebonyolítható.

3. Nincs visszaút. Illúzió azt hirdetni és követelni, hogy térjünk vissza a 2010 előtti – állítólagosan – ideális, demokratikus állapotokhoz, mert azelőtt sem volt „ideális” az alapállapot, ezért nincs visszaút, csak előrevezető. Ahogyan nincs igaza a Fidesznek akkor, amikor elveti a rendszerváltás két évtizedét, azoknak sincs igazuk, akik megpróbálják idealizálni az 1990–2010 közötti időt. Új alkotmányt valóban kellett már alkotni, de nem ezzel a sietséggel és nem azzal az egyoldalúsággal, ahogyan 2011 tavaszán tették. A választási rendszer valóban megérett a korrekcióra, de semmiképpen sem arra, hogy egyetlen politikai erő aktuális igényei szerint rendezzék át. Az igazságszolgáltatás egész rendszere ezer sebből vérzett már, de ez még nem elegendő indok az egyoldalú kormányzati dominancia érvényesítésére. A közigazgatás egészét veszélyeztette az önkormányzatiság túlzásaiból kifejlődött pazarlás és átgondolatlan működés, de ez még csak magyarázat sem lehet a kormányzati önkény jegyében történő totális átalakításra. A médiatörvényről 1997 óta tudtuk, hogy alkalmatlan a közszolgálat hosszabb távú szempontjainak érvényre juttatására, ám ebből nem következett a médiavilág egészének kormányzati rohammal történő elfoglalása. Példáinkból legalább három további alapvető és közös tanulság is levonható.

4. Az eljárások fontossága. A leendő rendszerkorrekció során kitüntetett szempontként kell érvényesíteni az eljárások demokratizmusát, a döntések meghozatala előtti érdemi egyeztetéseket. Amiért egyértelműen elmarasztalható az elmúlt két év, az az, hogy az állítólagos forradalom hevében a társadalmi működés minden szintjén könyörtelenül leépítették a szükséges és elégséges eljárások megszokott rendjét. Kezdve a jogalkotástól, befejezve a mindennapi személyzeti döntések szintjéig.

5. A szakmai részvétel helyének tisztázása. Egyetlen hatalom sem szűkítheti be önmaga cselekvési terét annyira, hogy döntései során figyelmen kívül hagyja az érintett szakmacsoportok igényeit, véleményeit és javaslatait, illetve csak az általa együttműködésre ítélt csoportoknak enged teret. A leendő alkotmányos rendszer-rekonstrukció során e hiányosság megszüntetésére intézményes garanciákkal kell majd különös figyelmet fordítani.

6. A hiányzó szegmensről. A rendszerváltás két évtizedének hatalmi szisztémája a kezdetektől fogva szenvedett attól, hogy roppant vékony, esetleges és kevéssé megformált részvételi mező vette körül. A pártok együttes tagsága soha nem ért el többet a választásra jogosultak két-három százalékánál. A civil mozgalmak soha nem voltak képesek tartósan megerősödni, a hagyományos érdekképviseletek szétzilálódása helyén nem tudott az új tagolódásoknak megfelelő szisztéma létrejönni stb. Mindezek következtében a mai magyar társadalom óriási többségének csak többszörös áttételek útján, mindössze alkalmi választópolgárként van kapcsolata a rendszerével. S ez nagyon kevés, válságosabb időkre nézve pedig több mint hiányosság. Rendszerhiba. Az új kereteken töprengőknek éppen e téren kell nagyon is a kortárs Európában megszületett, kihordott megoldások sokszínű mintáit szemügyre véve szétnézniük.

Ebben az összefoglalóban nem volt szó számos olyan alapproblémáról, amely a jelen rendszer kirívóan fontos gondjait érintené. Ennél sokkal korlátozottabb volt a célunk, csak annyi, hogy a későbbi kiútkeresések politikai előfeltételeit világosabban tudjuk megfogalmazni.