Mocorognak az egyetemisták. Elfoglaltak egy egész tantermet. Majd megint. Egy egész órára. Lelkesednünk kellene, alighanem. Lám, az egyetemisták méltók a nagy elődök hagyományaihoz. ’48 jurátusaihoz, ’56 műszaki egyetemistáihoz.

Hallgatói tüntetés

De sajnos nekem a lelkesedés kicsit nehezemre esik.

Több okból is.

Egyrészt alkatomtól már idegen dolog az. Lelkesedni szememben már a gondolkodás alól felmentettek dolga. Én minden évben legalább egyszer újraolvasom Madách Tragédiáját.

Másrészt élénken él emlékezetemben az egyetemi ifjúság egy nagy megmozdulása. Amely Bokros Lajos tandíjpróbálkozása ellen buzdult elő. És ez a tandíj lett volna egységesen egy félévre kétezer forint. Utcára is ment vagy tízezer fiatal. Milyen jó volna most előkeresni ezt a tízezret, és kikérdezni mindet. Megnézni egyenként, kivel mi lett. Ki él itt és ki külhonban? Ki voksolt ide és ki oda? Kiből lett mára fideszes államtitkár? Aki blazírt pofával lenyomja a mai egyetemisták torkán a havi félmilliós tandíjat is. És aki fiatalok százezreit rekeszti ki a felsőbb oktatásból. És teszi tönkre az alsóbb oktatást.

És vajon kire-mire szavaztak a mai tanteremfoglaló egyetemisták? Ha szavaztak.

De ami az egyetemi mozgalmak iránt igazán szkeptikussá tesz, az az idő és az ok. Hogy mikor mozdultak meg az ifjak és miért. Akkor és azért, amikor és amiért rájuk is sor került. Amikor őket vagy a náluk is fiatalabbakat érte sérelem. De amíg másokat alázott, nyomorított ez a kormányzat, többségükben elvoltak magukban csendesen. A negyvennyolcasok és az ötvenhatosok nem a maguk tandíjmentességéért vonultak az utcára. Hanem a hazájukért, a nemzetért.

Hány mai egyetemista tüntetett a jogállam felszámolása ellen? A rasszizmus ellen? A sztrájkjog korlátozása ellen? A cigányság mellett? A szegények megalázása ellen? És sorolhatnánk vég nélkül tovább. Kevés.

Akkor ocsúdtak, amikor rájuk, még inkább – és ez talán mégis kicsit mellettük szól – a mai gimnazistákra került a sor. De legtöbbjük csak úgy indult meg, ahogy a bírák, a színészek, a tanárok, a tűzoltók, a filmesek. Mindenki akkor, amikor rá kerül a sor. Vagyis amikor már lényegében késő.

Az önzésért előbb-utóbb mindig fizetni kell.

Sokan sokszor sok helyütt idézték már Martin Niemöller német lelkész sorait, de hát egy fiatalnak minden szentencia új, ismételjük hát újfent: „Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista. Amikor a szakszervezeti tagokat bezárták, nem szóltam, hisz nem voltam szakszervezeti tag. Mikor a szocialistákra került sor, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista. Mikor a zsidókat vitték, nem tiltakoztam, hisz nem voltam zsidó. Mikor rám került a sor, már nem volt, aki tiltakozhatott volna.”