Oktatásról, rendkívüli állapotban
Fárasztónak tartjuk azt is, hogy valódi problémák helyett álproblémákkal kell foglalkoznunk, mint amilyen például a tartalmi szabályozóként alkalmatlanságát sokszor bebizonyított tantervek sokadik újraírása. Mélyen lehangolónak érezzük, hogy felelős oktatásirányítók az utca emberének tájékozottságával kezelnek komoly szakmai felkészültséget igénylő problémákat. S végül: elkeserítőnek tartjuk az oktatáspolitika morális leépülését, a gyermekek és fiatal felnőttek érdekeinek és igényeinek teljes eltűnését az oktatáspolitika horizontjáról. Amikor a szakmapolitikai dilettantizmus tobzódása véget ér, az oktatáspolitika elsősorban romeltakarításról szól majd. Tudatában kell lennünk azonban, hogy a romok eltakarítása sem megy, ha nincs valamilyen értelmes stratégia arról, hogy minek kell felépülnie a romok helyén. Mint ahogy a jelenlegi oktatáspolitika sem tartható fenn sokáig, a 2010 előtti világ pontos rekonstrukciója sem értelmes cél.
Politikai értelemben rendkívüli állapot van, ezért az oktatáspolitika szereplőinek többsége nem teszi a dolgát. Nem ütközteti az iskolákkal szembeni különböző elvárásokat, nem koncentrál a megoldandó problémák feltárására és megértésére, s nem keresi megoldásuk eszközeit. E helyzetben nem várható, hogy akik a jelenlegi kormányzat leváltásának ambíciójával készülnek a következő választásokra, értelmes, hosszú távra szóló és némi támogatottságot élvező oktatáspolitikai stratégiákkal felszerelve futnak neki a következő választási megmérettetésnek. Ezt a szakmapolitikai vákuumot sokat érzékelik. Ezért kezdeményezte a Hálózat a Tanszabadságért egy oktatási kerekasztal létrehozását, és az Alternatív Oktatáspolitikai Műhely független oktatási szakértői ezért dolgoznak néhány hónapja egy közoktatás-politikai koncepció kidolgozásán. Ugyanezt szolgálja Setényi Jánossal írt, az OktpolCafé blogon olvasható alternatív közoktatás-politikáról szóló vitairatunk is.
A rendszerváltás a közoktatásban lényegében az 1985-ben elfogadott közoktatási törvénnyel elkezdődött, és az 1993-as közoktatási törvény elfogadásával vált teljessé. A kialakult közoktatási rendszer strukturális alapvonásai ettől kezdve – a decemberben elfogadott köznevelési törvényig – lényegében nem változtak, azokat az egymást követő kormányok alapvetően tiszteletben tartották. A közoktatás legfontosabb strukturális jellegzetességei voltak a kiterjedt és teljes körű (szakmai, szervezeti, gazdálkodási) intézményi autonómia, a szektorsemlegesség (az egyházi iskolák kedvezőbb finanszírozása miatt ez nem érvényesült maradéktalanul), a szabad iskolaválasztás, a közoktatás helyi (önkormányzatok által biztosított) közszolgáltatásként való működtetése, a decentralizált és integrált oktatásirányítás és az iskolák igényeihez alkalmazkodó szakmai szolgáltató rendszer. Mindezek összességében egy nyitott és alkalmazkodóképes rendszer alapjait fektették le. A közoktatás kormányzásának módja a rendszerváltás óta folyamatosan fejlődött, azt minden egyes kormány új, a mindenkori nemzetközi referenciáknak megfelelő eszközökkel gazdagította.
A közoktatásnak volt még egy rétege, amelyet minden ellenkező híreszteléssel szemben a stabilitás jellemzett: az iskolák belső világa. Az iskolák jelenlegi működési módját és kultúráját alapvetően még ma is az 1985-ös keretek határozzák meg. Az ezt megváltoztatni hivatott kezdeményezések (mint például a helyi tanterv készítésének kötelezettsége, kötelező minőségirányítás, kompetenciamérések eredményeinek hozzáférhetővé tétele) az iskolák nagy többségében nem szervesültek.
A legátfogóbb strukturális keretek és az iskolák világa közötti térben azonban kialakult a különböző oktatáspolitikai kezdeményezések, a szinte évente változó szabályozók, a korrupcióval súlyosan fertőzött nagyszabású fejlesztések és a bizonytalan intézményrendszerben működtetett szakmai szolgáltatások vadul burjánzó világa, aminek minden egyes elemét minden egyes új kormány azonnal és könyörtelenül felülírta. Létrejött tehát az a furcsa helyzet, hogy a pedagógusokat az iskolák környezetének állandó bizonytalansága, a mindenkori oktatásirányítókat pedig az iskolák világának bebetonozott mozdíthatatlansága frusztrálta. Ami azt illeti, igaza volt mindkét oldalnak. Az oktatáspolitika a jó kormányzás eszközei helyett a változtatások rövid távú kikényszerítésére törekedett, a pedagógusok pedig túl gyakran arra használták az iskolát, hogy az kívül tartson minden külső elvárást és alkalmazkodási kényszert.
Át kell tehát gondolnunk, hogy mi az, amit helyre akarunk állítani a most lerombolt rendszerből, s mi az, amit nem. Azt gondolom, hogy a közoktatás rendszerváltáskor kialakult kereteit mindenképpen helyre kell állítani. Minden nemzetközi tapasztalat azt bizonyítja, hogy a tanulási igények és szükségletek, a lehetséges egyéni tanulási pályák növekvő sokfélesége miatt egyre komplexebbé váló oktatási rendszerek nem irányíthatók a hatvanas évek ipari társadalmainak megfelelő, központosításon és standardizáción alapuló eszközökkel. Helyre kell tehát állítani az iskolák autonómiáját, mert az a minőség legfontosabb előfeltétele. Helyre kell állítani a decentralizált kormányzást, mert az a helyi kontextusok sokféleségéhez való alkalmazkodás előfeltétele. Helyre kell állítani a szabad iskolaválasztást, mert a munkaerőpiac és az oktatás közötti kapcsolatot kizárólag a tanulói-szülői döntések képesek biztosítani. És legfőképpen: helyre kell állítani a jog uralmát és a nyitott közpolitika-alkotás kereteit, mert ez a jelenlegihez hasonló rombolás elkerülésének a feltétele. Van azonban néhány dolog, amihez nem kellene visszatérnünk.
Nem kellene helyreállítanunk a helyi oktatásirányítás szélsőséges szétaprózottságát, sokkal inkább nagyobb, önkormányzatok által létrehozott tankerületeket kellene kialakítanunk. Nem kellene visszatérnünk ahhoz, hogy az oktatásfinanszírozásban semmilyen garancia nem érvényesült a központi költségvetési hozzájárulás még elégséges, a stabil működtetést minden körülmények között biztosító mértékével kapcsolatban. Nem kellene visszatérnünk ahhoz, hogy az iskolai autonómiával szemben nem működik semmilyen a szakmai elszámoltathatóságot biztosító rendszer. Nem kellene visszatérnünk ahhoz, hogy a kormányzatnak nincs a humánerőforrás-gazdálkodás minden területére kiterjedő és az érdekeltek bevonásával kialakított koherens pedagóguspolitikája. És végül: nem kellene helyreállítani az oktatáspolitika-alkotás olyan rendszerét, melyben a rövid távú politikai érdekek kizárják a hosszú távú építkezés és modernizáció lehetőségét. Van tehát miről gondolkodni és eszmét cserélni a jelenlegi kormányzat által okozott károkon kívül is.