Forman tűzoltói
Az éppen nyolcvanéves Milos Forman – isten éltesse sokáig! – a hajdani cseh új hullám talán legnagyobb tehetsége önhibáján kívül visszavedlett amerikai rendezőből kelet-európaivá. Még akkor is, ha e tájakon egyetlen filmet sem forgatott azóta, hogy eddigi élete szűk feleútján átköltözött az óceán túlpartjára.
Elhatározását akkor hazája szovjet megszállása váltotta ki. De itthagyta nekünk addigi műveinek (Fekete Péter, Egy szöszi szerelme, Tűz van, babám!) keserédes ízét és velük együtt a „létező szocializmus” egyéni és közösségi attribútumainak, a hazudozásnak, a fontoskodásnak, a szüntelen prédikációknak, a hiteltelen frázisoknak és az álszentségnek akkor még tabutörő, olykor allegóriába öltöztetett gúnyrajzait.
És azt a mondatot, mely velünk él, mint az egész történelem, illetve velünk él tovább, noha a Tűz van, babám! világa állítólag rég elsüllyedt. A mondat így hangzik: „Aki nem lopott, az nem nyert!”
Hála annak a kényes ízlésnek, amely a filmcsatornák szerkesztőiben lakozik, Forman fiatalabb évjáratú tisztelői nem képesek „lokalizálni” ezt a mondatot. Ők csak a csehből amerikaivá lett rendező körülrajongott remekműveit, a Száll a kakukk...-ot (talán ezt kevésbé), a Hairt (ezt inkább) és az Amadeust (ezt leginkább) ismerik. A Tűz van, babám!-ot nem, bár mentségükre írom ide, hogy a hatvanas évek francia, lengyel új hullámának produkcióit se, nemhogy a csehét. Noha érdemes volna, mert nemhogy a legsilányabb, legpocsékabb, legigénytelenebb, legönzőbb kis- és nyárspolgáriság volt képes túlélni a rendszerváltozásokat – két kiváló kollégám, Grecsó Krisztián és Koltai Tamás épp a minap kereste, de nem találta az igényes polgári középosztályt –, hanem minden hajdani nyavalya közül épp ez: a lopás. Csak akkor „társadalmi tulajdonról” beszéltek, ma pedig „közvagyonról” beszélünk. Illetve nem is beszélünk, akkor se beszéltünk, ami expressis verbis kiolvasható a tűzoltós filmből. Lopni, csalni szabad, de beszélni róla tilos. Aki észreveszi, kiközösítik.
És istenem, mi mindenről mesélt még ez a film, amúgy allegorikusan! A tűzoltóbál tombolatárgyainak sunyi „eltulajdonításában” maguk a parancsnokok viszik a prímet, mert a rendszer vezérlő elve nem a társadalmi tulajdon őrzése, hanem a széthordása. Vagy: a bál díszvendége, egy nagyon öreg és nagyon beteg tűzoltó laudációt és elvileg egy dísztőrt kapna a társaitól, de a szépségverseny burleszkszerű forgatagában mindenki elfeledkezik az aggastyánról, a tőrt meg persze kilopják a tokjából, egyszóval: az az egyetlen valami nem valósul meg ezen az estén, amiért az embereket összecsődítették. A szocializmusból is csak egyetlen valami hiányzott, bár nem elvileg.
Forman ezeket a poénjait nem tudta elvinni Amerikába, ahol a közönség a szegényes kispolgári ízlés csehes képeivel (csipketerítő a tévén, a zongorán, mint az Elszakadásban) még megbarátkozott, azt azonban végképp nem érthette, hogy a báli hajnalon a tűzoltók miért nem oltják a közelben kigyulladt viskó lángjait, miért gyönyörködnek inkább a látványban. Tolmács kellett volna annak elmagyarázásához, hogy a tűzoltó jól ért a lopáshoz, a szakmájához viszont nem. Megint: az egyetlenhez, amihez kellene (vö. kontraszelekció). Ezzel az üzenettel tért vissza Forman 2012 Ká-Európájába, egyebek között mihozzánk is. Ki is nyert itt (választást)?
