Minthogy a tűzoltó végül is katasztrófát hárít, a „tűzoltóság” szót a jövőben nem szabad önállóan használni, ha tehát ezután egy szakasz tűzoltót látunk fölmászni a létrán, akkor azt kell mondanunk, hogy ott a „katasztrófavédelem tűzoltóegységét” látjuk katasztrófavédelmi akció keretében.

Nem tudni, hogy szerencsétlen láng lovagok (márciustól katasztrófalovagok) mit vétettek a sors ellen, különös tekintettel arra, hogy ma Magyarországon ők az egyetlenek, akik iránt van még némi bizodalma a lakosságnak, a tűzoltózenekarokat is ideértve. Hát most sikerült elintézni, hogy derűs, ünnepi reggeleken, midőn a napfény vidám táncot lejt a trombitákon, a bámészkodó közönség jól kiröhögje a rezesbandát, hogy na, itt jön a katasztrófa-zenekar; ha itt egyszer polgárháború lesz, ne csodálkozzunk, ha a tamburmajorok fogják kirobbantani.

Ezzel egyidejűleg a héten megjelent egy másik hír is, miszerint az építész-, illetve a mérnöki kamara föl van háborodva a labdarúgó-szövetség legújabb stadionépítési ötletén. Mint ismeretes, a kormány megígérte, hogy 2015-re új nemzeti stadion épül a régi helyén, amiből nyílegyenesen következik, hogy nem épül új stadion, hiszen miből is épülne. Ezt mindenki tudja, de minthogy mára az MLSZ-nek is sikerült magából pojácát csinálnia, a kormánybiztossal karöltve 2015-ben már nem is egy, hanem mindjárt két Puskás stadion átadását tervezi, amiben van ráció, hiszen a lényeget tekintve végül is teljesen mindegy, hogy adott területen adott határidőre eggyel több vagy kevesebb stadion nem épül meg. Némi gond, hogy az építészek és a mérnökök szerint a terv műszakilag megvalósíthatatlan, hely sincs rá, plusz ráfizetéses, úgyhogy a budapesti építészkamara felszólította a tagjait, hogy pályázat nélkül semmiféle munkában ne vegyenek részt a stadionnál, létezik ugyanis az önkénynek és a tökfejűségnek az a határa, amit szakmai tisztességgel átlépni már nem lehet.

Vegyük észre: itt már rég nem ellenzéki meg kormánypárti, liberális meg nemzeti, bal- meg jobboldali áll egymással szemben, hanem civilizáció és barbarizmus. Előfordulhat ugyanis, hogy miközben a nemzeti együttműködés jegyében az összes gondolkodásra épülő szakmát leépítik, a művelőit pedig porig alázzák, nem lesz a végén senki, aki számoljon, tanítson, gyógyítson, építsen, működtessen, ha kell, tüzet oltson, és ez már több lesz, mint úri passzió két föl nem épült futballstadionban. Képzeljük el azt az országot, amelyben a lakosság szellemi táplálékának egyetlen forrása Hoffmann Rózsa és a hiszekegy, szimbóluma pedig az új alkotmány három és fél kilós díszkiadása, feltéve, hogy lesz hely a háztartásokban a tárolására és a vele szemben megkövetelt bánásmód gyakorlására. Ezt azért említem, mert épp most olvasom, hogy Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott szerint az alaptörvény díszkiadását, amit minden magyar emberhez el akarnak juttatni, „szándékosan úgy gyártották, hogy ne férjen el a könyvespolcokon, mivel különleges bánásmódot igényel”.

Ha így vesszük, akkor kifejezetten megnyugtató bánásmód a lakossággal szemben, hogy a tűzoltók egyik alapvető vívmányát mégiscsak sikerült megóvni, amennyiben a katasztrófavédelmi főigazgatóság egyelőre engedélyezi, hogy ha a helyzet úgy kívánja, a régi, elavult, ortodox tankönyvek szerint vízzel oltsanak.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa