Van azonban egy dilemmám. Az adott helyzet kibontakozást igénylő kezelése elsődlegesen politikai jellegű, amely természetesen szakmai nézőpontból is értelmezhető és értelmezendő társadalmi kérdéseket tartalmaz. Mégpedig igen sokat. A szakmai kérdésekre adandó válaszkeresésnél célszerű mindig a legnagyobb ellenállás irányába indulni, hogy a probléma alapvetően tisztázódjék. Ezzel szemben a politikai megoldásoknál – kivált ha a demokratikus körülmények tételezhetők fel – ajánlatos szövetségesek keresésével, kompromisszumok kötésével, akár kerülőutakon is, a legkisebb ellenállás irányába haladni, hogy a megoldás tartósnak bizonyulhasson. Két észjárás különbségéről van szó még akkor is, ha az érintettek a célokban és az elfogadható eszközökben nagyjából egyetértenek.

Bár a napi politikai ügymenetekben való részvétel nem áll közel hozzám, most mégis megkísérelnék belehelyezkedni a politikusi észjárásba egy általam fontosnak tartott kérdésben. Ez az oktatás, a közműveltség kérdése.

Azt mindenki tudja, sőt helyesli is – beleértve az egymással viaskodó politikusokat is –, hogy az oktatás és a műveltség távlatilag döntő jelentőségű, már csak a sokat hangoztatott képzett munkaerő, gazdaságunk versenyképessége és növekedési pályára való állítása szempontjából is. A versenynek és a növekedés fenntarthatóságának figyelemre méltó kritikusai is vannak, de az oktatás fejlesztését ők is pártolják. Én is, ha politikus lennék, ezen az állásponton lennék, s lehető rafinériával, nemes – de ha rákényszerítenének, nem oly nemes – eszközeimet ennek szolgálatába állítanám. Valamit tenni kéne ugyanis, hiszen a munkaképes népesség 40%-a ma Magyarországon képzetlen, és a képzetlenség extra erőfeszítések hiányában óhatatlanul újratermelődik. Hozzáértők ezt tartják a bármiféle összehasonlításban nyomasztóan alacsony foglalkoztatottság egyik magyarázatának. S ez így megy évtizedek óta. Kérdés tehát, hogyan tudnánk ezt az átfogó, s számos történelmi, szociológiai és közgazdasági példán bizonyított, szinte már közhelyes megállapítást politikai kontextusba helyezni, hogy ugyanis gazdasági életképességünk és boldogulásunk tudásunktól, hozzáértésünktől függ. Nem a tudósok, nem a politikai vagy gazdasági elit hozzáértésétől csupán, hanem a népesség egészének műveltségén, iskolázott intelligenciáján – ami nem terem magától. Kutatásokra, felmérésekre, összehasonlító elemzésekre nincs szükség, teli velük a padlás. Felvilágosításra még kevésbé, hisz a „kiművelt emberfőkről”, a „szürkeállományról”, tudástársadalomról stb. való szócséplést kár lenne fokozni.

Vannak kapaszkodóul használható hagyományaink. Az analfabetizmus leszorítása a kiegyezés után, a bethleni konszolidáció idején a népiskolától az egyetemalapításig ívelő előrelépések és a Kádár-korszakban a középfokú végzettség általánossá tételével a közműveltség emelkedése mind-mind jó példa erre. S mára nyilvánvalónak tetszik, hogy akár ötven éve az érettségi, ma már a felsőfokú végzettség (egyre inkább közoktatássá minősülve) az, ami az egyén számára az iskolázás befejezettségét jelenti. Szülők és tanulók százezrei ambicionálják ezt, s politikát nem ez ellen, hanem erre az ambícióra lehet és kell építeni.

Ha mindenki mellette van, akkor mi az akadálya? – kérdezhetjük. A választ is tudjuk persze: a pénz. A rentabilitásban és a profitabilitásban érdekeltnek ugyanis magától értetődően minél gyorsabban és termékstruktúráikhoz passzoló, speciálisan képzett munkaerőre van szüksége. Ezért néha még anyagi áldozatokra is képesek, de befolyásuk többnyire arra irányul, hogy az ilyen képzettségű munkaerőt inkább a közoktatás szolgáltassa számukra. A gazdaságban érdekeltek arra hivatkoznak, hogy válság van, ha meg éppen nincs, akkor is arra, hogy előbb meg kell keresni a pénzt, amit aztán elkölthetünk – többek közt akár az oktatásra is.

Ha majd megerősödnek a gazdasági vállalkozások, akkor majd onnan fentről lecsurog a pénz a tömeges iskoláztatás számára – így az okoskodás. De magától nem csurog le még jobb időkben se – ez meg a tapasztalat. A képzetlenség csökkentése, az iskolázottság növelése az önkormányzatokból és a központi szervekből összetett állam feladata, ez nem vitás. De ahogy ebben az egyházak, a civil szervezetek is részt vállalnak és kaphatnak, az oktatás és a közművelődés szószólóihoz képest roppant előnyben és a döntésekhez való hozzáférést tekintve kivételes helyzetben lévő gazdasági tényezőknek a jelenleginél sokkal, de sokkal nagyobb szerepet szánnék az oktatás színvonalának emelésében, a műveltséghez való hozzáférési esélyek kiszélesítésében.

Úgy tűnik azonban, huszárvágással mindez nem oldható meg az oktatásügy összetettsége miatt. Így aztán lehet, hogy ha politikus lennék, végül mégiscsak a prédikációhoz kellene visszatérnem: meggyőzni a döntésekben érintettek többségét, hogy még válság idején sem szabad az oktatástól pénzt elvonni; hogy az aktuális és történelmi kátyúinkból való kikecmergéshez társadalmi méretekben magasabb és iskolázottabb intelligenciára van szükségünk; hogy igenis lehetséges súlyponti kérdéssé, sőt politikai prioritássá, az ország legfontosabb és elsődleges feladatává tenni a közműveltség emelését. Szép sorban, először pártcélkitűzésben, majd kormánypolitikában, államirányításban. Mi több, ehhez a költségvetési torta szeletelésekor a társadalmi támogatás is megszerezhető, mert az előrelépéssel kecsegtető képzésben, iskolázásban nemcsak bárki érdekelt lehet, de gyerekein, hozzátartozóin keresztül közvetlenül érintett is. Persze hogy mi a műveltség, hogy iskolarendszerünk mely vonásait kellene megerősíteni, új lehetőségekkel kibővíteni, e kérdésekben éles vitákra lehet számítani, de az ily viták indulati hőfokát nagyban befolyásolja, hogy mekkora az a tortaszelet, amelyen a szakértői koncepcióktól függően osztozni lehet. Épp ezért politikai szempontból csak és kizárólag a prioritás a kérdés, a közoktatás és a felsőoktatás révén az iskolázottság, a közműveltség növelésének elsődlegessége.

S szinte már érzem, hogy sorakoznának fel álláspontom támogatására (mögém mint politikus mögé) a dologhoz tényleg értő oktatási szakemberek, a pedagógusok tízezrei s a választók milliói, akiket e téren nem különítenének el ideológiai és pártpolitikai törésvonalak. De mielőtt elragadna a hév, és víziókba, a képzelet számára oly kedves részletekbe merülnék, nem feledkezhetnék meg arról, hogy mindennek érvényesítéséhez hatalomra, azaz a döntések tényleges birtoklására lenne szükségem, mert társadalmi méretű és hathatós meggyőzési potenciálhoz is csak ennek révén lehet jutni. Ha tehát politikus lennék, akkor belátnám, hogy társadalmilag értékes céljaim megközelítéséhez fel kell kapaszkodnom a hatalom grádicsain, annak minden velejárójával. Ez a kapcsolatok és támogatások megszerzése során magától értetődően más fontosságok figyelembevételével és így részemről is engedményekkel járna. De nem tűnik lehetetlennek, hogy e rögös út végén egyszer csak vallott pártprogram, majdan kormányprogram legyen a közműveltség prioritása. Nem egy a „prioritások között” – ahogy mondani szokták –, hanem amit magyarul jelent: elsődlegességet.

Hogy mindez abból a helyzetből, amelyet Lengyel László joggal jellemez, nem jelent kiutat? Nos, éppen mert „helyzet” mindig van, a közműveltség kérdése, más fontosságokhoz képest, mindig hátrasorolódik. De hátha része a helyzetnek.

MARABU RAJZA