A brüsszeli pofonokat meg kell különböztetni az érintett orcák szerint. A demokratikus normák fölrúgásáért kapott pofonokon a Fidesz–KDNP legfeljebb és részben a Jobbikkal osztozhat, mert a többiek annak a fölrúgásnak nem bűnösei vagy fölbújtói, hanem áldozatai.

Viszont ez a minapi pofon, a kohéziós alapok befagyasztása másmilyen. Lehet azt mondani, el is hisszük, hogy nem csattant volna el, ha a magyar kormány nem adott volna annyi más okot is arra, hogy megrendszabályozzák, és nem lenne a gazdaságpolitikája ilyen extravagánsan értelmetlen.

Viszont azt is lehet mondani, hogy a taslihoz azok az évek is kellettek, amelyek alatt a szocialisták és a liberálisok kormányozta ország a maga krónikusan fegyelmezetlen költségvetésével a túlzottdeficit-eljárásba bekerült és benne is maradt. Mint csúcstartók, akik az unióba való belépésünk hetedik esztendeje óta érdemesnek bizonyulunk erre a kivételes figyelemre, ezt is bízvást elhihetjük, hisz maga a pofozó bizottság is nyomatékosan erre hivatkozik.

Ám sokkal többről van itt szó, mint hogy találtunk még egy ügyet, melyben hosszú időre visszamenőleg az országot kormányzó valamennyi pártot jó okkal utálhatja a jónép. Utálhatja persze, de csak önmagával együtt. A jónép volt az, mely a költségvetést föllazító osztogatásért hatalmasan megjutalmazta, a költségvetés rendbe hozásáért pedig szörnyen megbüntette ezeket az utálatos pártokat. Amikor az utálatos MSZP kitalálta a jóléti rendszerváltást, a jónép imádta. A népszerűségi indexe leverte a csillagokat, és 2002 őszén Hasfelmetsző Jacket is beszavazták volna az önkormányzatokba a szocik listájáról. A szociálisnak gúnyolt népszavazáson 2008 márciusában a jónép 50 százalékos részvétellel és több mint négyötödös többséggel brutálisan és szimbolikusan leszavazta a minimális egészségügyi és képzési hozzárulások ürügyén a fenntartható költségvetés felé teendő stratégiai lépéseket. 2010-ben pedig a jónép jelentős részt abban a reményben segítette kétharmados többséghez a Fideszt, hogy minden területen mindenki többet kaphat majd a büdzséből, és kevesebbet kell beleadnia.

Az Európai Unió egész jogi és gazdasági normarendszere a demokratikus liberális kapitalizmusra van kitalálva, más rendszerben nem érvényesek és nem teljesíthetők. Ebben a rendszerben viszont nem kerülhetők meg, mert az unió közös felelősségvállalás, hogy aki ezen a közös piacon befektet, annak a pénzét nem viszi el államcsőd vagy szocialista államosítás. Az uniós tagállamok által elfogadott és tőlük egyre szigorúbban számonkért államháztartási normák tartósan csak azzal a gazdaságpolitikával és csak azokkal a strukturális reformokkal teljesíthetők, melyeket neoliberálisnak kereszteltek el, és így váltak (nem csak) nálunk majdnem össznépi és majdnem összpárti gyűlölet tárgyává. Ehhez a speciálisan eszement Orbán–Matolcsy-féle lépések visszavétele soha nem lesz elég. Aki ehhez a majdnem össznéphez tartozik, annak semmi oka nincs rá, hogy most tapsikoljon, bárhogy rühelli a kormányt. Ellenben annál több oka van rá, hogy ő is találva érezze magát.

A brüsszeli pofon arról szól, hogy nincs harmadik út. Akinek nem kell a demokratikus liberális kapitalizmus, akinek nem tetszik az a rend, hogy az uniós támogatásokból nem részesülhet az az ország, amelyik tartósan sokkal többet költ, mint amennyit bevesz, tehát a csőd felé menetel, az találja ki, miként boldogulhat egy mi-fajta ország az unión kívül és a világpiac törvényei ellenére. Ha kitalálta, gyűjtsön hozzá támogatókat, hátha nyer. Aki pedig erre nem lát lehetőséget, az lássa be: vége a játéknak!