1991–92

„Tölgyessy Péter, az SZDSZ elnöke azMTI-hez eljuttatott nyilatkozatában a politikai élet természetes velejárójának tartja a politikusok közötti beszélő viszonyt, megvédve ezzel az Antall József miniszterelnökkel történt megbeszélését. Egyben bírálta Tardos Márton frakcióvezetőt, mivel olyan beszélgetés tartalmáról nyilatkozott, amelyen nem volt jelen.”

MTI, 1992. február 6.

Nyílt hatalmi harc az SZDSZ-ben

Az 1990. decemberi szombathelyi küldöttgyűlésen a rendszerváltás utáni, a magyar társadalom egészében jelen lévő erőteljes csalódottság SZDSZ-en belüli változata demonstratívan jelent meg. A sokféle elégedetlenséget a keserűség hozta közös érzelmi nevezőre. A tartalmilag akár egymást is kizáró elégedetlenségek azonban ettől még nem álltak össze koherens ideológiai rendszerré. A meghonosodott kifejezéssel „radiszadinak” nevezettek amorf csalódottsága három vonatkozásban is kezdett politikai artikulációt nyerni.

Először: Tölgyessy leváltását saját sérelmükként élték meg, hiszen politikai tapasztalatuk is azt sugallta, hogy az országos SZDSZ-politika a „régiek” privilégiuma, s a párton belül nem nyílnak számukra is elérhető mobilitási csatornák. Ez elősegítette, hogy Tölgyessy személye körül belső ellenzéki tábor szerveződhessen, úgy, hogy a radikálisok inkonzisztens nézetei az ő nézeteivel sem harmonizáltak. A párt vezetésének átvételére készülő Tölgyessy Péter számára azonban nem jelentett gondot, hogy elkerülje a nyilvános szembesülést az ideológiai inkonzisztenciával.

Másodszor: a csalódottság – ha hullámaira emel is egy politikust – politikai erővé válni csak úgy tud, ha intézményesül. A tisztújító küldöttgyűlés alapszabályvitája valójában már erről a kérdésről szólt. Tölgyessy, mivel a demokratikus ellenzéki ikon Kis Jánossal szemben esélytelen lett volna, nem indult a pártelnöki tisztért. Azt azonban megfontolandónak tartotta, hogy az alapszabálymódosításával létrehozott Országos Tanács (OT) elnöki pozíciójáért versenybe szálljon. Ezt attól tette függővé, hogy a leendő OT-elnök milyen kompetenciákkal rendelkezik. Így a szemben álló felek között eljárásjoginak látszó alapszabályvita valójában arról szólt, hogy az OT elnöke a pártelnök intézményesen megerősített ellenzéke legyen-e, s így szervezetileg is két hatalmi központ jöjjön-e létre. Ez a konstrukció nem Tölgyessy találmánya volt, ő csak használni akarta a pártban, sőt az ügyvivők kisebbségében is jelen lévő bázisdemokrata-törekvéseket. A helyzetet bonyolította, hogy bár a párt elnökét a küldöttgyűlés közvetlenül választotta meg, s ezért nagy legitimációval rendelkezett, érdemi extra jogosítványokat nem kapott. Ezzel szemben az Országos Tanács által választott OT-elnök a testület egyszemélyi vezetője lehetett, és az OT-vel, mint a „párt parlamentjével” felülbíráltathatta az ÜT döntéseit. A patthelyzet azzal az egyébként abszurd kompromisszummal végződött, hogy bár a módosított alapszabály szerint lett az OT-nek elnöke, azonban önállóan politikai nyilatkozatot nem tehetett, politikai akciót nem kezdeményezhetett. Tölgyessy így érthetően nem indult a protokollárissá tett, tényleges hatalmat nélkülöző pozícióért.

Harmadszor: az „elveszett rendszerváltásból” fakadó csalódottság politikailag értelmezhető ideológiaimegfogalmazást nyert az SZDSZ-es képviselő, Tellér Gyula írásaiban. „A Kádárrendszerben uralkodó csoportok, elitek azonosságának és a szervezetek (…) változatlanságának képét látom a tudományos életben, a fegyveres testületeknél, (…) sőt a rejtett informátori hálózatban, (…) az újjáalakuló közigazgatásban és még szembeszökőbben a vállalati és szövetkezeti szférában, az érdekképviseletekben, a tömegtájékoztatás nagy szféráiban, abban, amit helyi társadalomnak szokás nevezni. (…) Az MDF elkezd különbékét kötni ezekkel a megalvadt struktúrákkal, ahelyett hogy felbontani igyekezne őket. (…) A nagyon nagy baj az, hogy az esetleges politikai túlerő kialakulását megelőzendő az SZDSZ is ezt kezdi csinálni. Békítget, olyan jelzéseket ad, hogy istenigazából ő sem akarja érinteni ezeket a szerveződéseket, illetve az elitjeiket. Mintha így akarná ezeknek az eliteknek és az MDF-nek egyre nyilvánvalóbb szövetségét gyengíteni. Sőt itt-ott már maga is rájuk támaszkodik. (…) Ebben a helyzetben, a népszavazás nyújtotta erő támogatásával, a Kádár-rendszer struktúráiba a rendszerváltás természetének megfelelően, a fő fronton keresztül, fölülről is jelentős mértékben, a ténylegesen bekövetkezettnél sokkal erőteljesebben, bele lehetett volna nyúlni, gyökeresebb átalakításokat is el lehetett volna érni.” (Tellér Gyula: Az elit nem vész el, csak..., Beszélő, 1991. február 2.)

Kis János szerint a helyes diagnózisból levont következtetések nem állják meg a helyüket. Ugyanis Tellér „túlbecsüli a pártpolitika szerepét az eseményekben, és nem ad kellő súlyt azoknak a masszív szociológiai folyamatoknak, amelyek a társadalmi átalakulások jellegét végül is meg szokták határozni. Említi ugyan, de csak futólag, hogy a rendszerváltásban aktívan részt vevő társadalmi csoportok köre szűk, ereje csekély volt. Pedig itt található a magyarázat sarkalatos pontja. (…) Amikor a forradalmi időknek vége, és megszilárdul az új, törvényes rend, a megmaradt hatalmi gócokat már csak lassú, szerves fejlődés morzsolhatja szét, nem pedig gyors politikai akció.” Az MDF „komolyan gondolta az országos tavaszi nagytakarítást. Amit nem gondoltak komolyan, az az államközpontú rendszer következetes lebontása volt. Hatalomra kerülésük után minden téren erőteljes újra-központosításba kezdtek. A régi rendszer középszintű struktúrái könynyűszerrel beilleszkedtek az új hatalmi piramisba, és látványos gyorsasággal konszolidálódtak. Ha ez igaz, akkor a fő frontnak mindenképpen az SZDSZ és az MDF közé kellett kerülnie. Az MDF politikai vezetésével épül ki az a hatalmi rendszer, amelyben a pártállami elitek oly könnyűszerrel szilárdítjákmeg a helyzetüket. AzMDF kormányával kell szembeszegülnünk, ha a rendszerváltást tovább akarjuk vinni.” (Kis János: Az elit megmaradásának elvéről, Beszélő, 1991. február 9.)

A vita kettős természetű volt. Arról folyt, hogy egyrészt a direkt politikai eszközökkel milyen mértékig ellensúlyozhatók a spontán szociológiai folyamatok, másrészt, hogy a fő politikai ellenfél a korábbi eliteket a maga hatalmába részben beépítő MDF, vagy a hatalmát veszett egykori kommunista elit legyen-e. A vita kimenetele hosszú távon határozta meg nemcsak az SZDSZ politizálását („jogállamiság védelme” versus „történelmi igazságtétel”), hanem jövőbeni potenciális társadalmi bázisát is. Ha fő politikai ellenfelének az SZDSZ a kommunista struktúrákat magába integráló és ideológiailag átfestő, nemzetivé stilizáló MDF-et tekinti, akkor értelemszerűen nem számíthat az érzelmileg és életélményei által jobboldali indíttatású emberek támogatására. Az SZDSZ egykori demokratikus ellenzéki vezetése nem engedte, hogy a párt a megkeseredett rendszerváltók foglyává váljon. Attól tartottak, hogy ha az ország erre az útra lép, a történelmi igazságtétel folyamata könnyen a jogon kívüli eszközök eszkalációjához vezet, hiszen jogállami eszközökkel a még oly érthető igazságtételi igény is kielégíthetetlennek tűnt. Így ez a jogállamiságot felőrlő lavinát indíthatott volna el – aki bűnöst keres, könnyen bűnbakot talál. Mert mint annyiszor láthattuk a történelemben, a bűnbakkeresés jószerivel – mint ahogy az elmúlt két évtizedben is – csak a tulajdon és vagyon újraosztásának, illetve a politikai ellenfelekkel való önkényes leszámolásnak az eszköze volt: „A te kommunistád kommunista, az én kommunistám hazafi.”