Ki kezdje a gyógyítást?
Vegyük sorra az elhangzottakat!
Sokan mondták már az elmúlt két évtizedben, hogy „kutya kemény év lesz ez”. S utána rögtön megígérték, hogy a következő esztendők már jókat fognak hozni az egészségügy számára. Minden esetben csalódtunk: hamisnak bizonyultak az ígéretek. (Folytatódott a forráskivonás, nem születtek meg azok a jogszabályok, amelyek rendezték volna az egészségügyi dolgozók státusát, amelyek racionális alapokra helyezték volna a kapacitások elosztását és a finanszírozást, nem történt meg az egészségbiztosítás átalakítása stb.) Miért hinnénk ezek után, hogy ezúttal másképpen lesz?
Élénk viták kísérik viszont az egészségügy államosítását, okkal.Most nem térnék ki arra, hogy helyes-e egy alapvető társadalmi alrendszer tulajdoni viszonyait és működését radikálisan megváltoztató döntést olyan gyorsanmeghozni, ahogy azt nálunk tették. (Tavaly ősszelmég senki sem tudta biztosan megmondani, mi lesz 2012-ben az egészségügyben.) Ma már világosan látszik, hogy az egészségügyi intézmények tulajdonjogának és működtetésének az önkormányzatokhoz rendelése annak idején valóban hiba volt. Ám a mai magyar társadalmi és közpolitikai viszonyok között csekély valószínűségét látom annak, hogy az államosítás után ésszerűbben fog működni az egészségügyi ellátórendszer. Nagyobb eséllyel éled fel a szocializmusra jellemző kijárórendszer: a jobb politikai kapcsolatokkal rendelkező polgármesterek és kórházvezetők számukra kedvező – ám az ellátórendszer egésze szempontjából előnytelen – döntéseket fognak kilobbizni.
Fontos igazságot mondott ki Gaál Péter, amikor leszögezte: a rossz színvonalú ellátások védelmezése nem jó az érintetteknek. Mégis mit látunk? A politikai pártok rendre a „kórházat be nem zárunk!” népszerű, ám kártékony lózungjával kampányolnak. Az egészségügyért felelős államtitkárság ugyanezt kommunikálja: nem zárunk be kórházat. Csak az egészségügyben jártas közgazdászok merik kimondani: a gazdasági fejlettség jelenlegi szintjén hazánk képtelen annyi közfinanszírozott kórház fenntartására, amennyi Magyarországon most van. Nem látom a garanciáját annak, hogy az államosítás után ez másképp lesz. A magyar egészségügyben dolgozók alulfizetettsége tragikus méretűvé vált. Nyilvánvaló, hogy az államosítástól önmagában nem lesz több pénz az egészségügyben (is) égetően szükséges bérrendezésre. Amit Gaál Péter e téren ígért, az legfeljebb alamizsnára elég. Miközben élénk médiafigyelem követi az egyre nagyobb mértékű magyar orvoselvándorlást, kevés szó esik arról, hogy a szakdolgozók szintjén ugyanolyan nagy bajok vannak.
Gaál Péter aztmondja,meghatározott, hogy mi jár közfinanszírozott ellátásként. Ezt nem tudom értelmezni. Közhely, hogy a technológiai és farmakológiai fejlődésnek köszönhetően elérhetővé vált orvosi beavatkozások, ellátások összességének minden állampolgár számára közfinanszírozott formában történő biztosításapénzügyileg lehetetlen. Ennek ellenére amai napig nem határoztukmeg,mik azok az ellátások – a sokat emlegetett alapcsomag –, amelyek a hagyományos, nemzeti kockázatközösségre épülő alapbiztosítás keretében járnak, és milyen szolgáltatásokra kell – ha valaki igénybe kívánja ezeket venni – kiegészítő biztosítást kötni. Merthogy politikailag ez is „kényes kérdésnek” számít. Pedig a forrásbevonásnak ez lenne a legjárhatóbb módja, hiszen járulékemelésről senki nem akar hallani.
Végül a hálapénz mint akadályozó tényező. Vitán felül áll, hogy a hálapénz rossz dolog. Ám aki a hálapénz kérdését a mai magyar társadalmi közállapotoktól elvonatkoztatva közelíti meg, az messzire rugaszkodik el a valóságtól. Magyarországon igen nagy a korrupció. A hálapénz pedig a korrupció egyik formája. Amit a politika ráadásul legalizált: elvileg adózni kell utána (már ha bevallja valaki). A hálapénz megszűnéséről beszélni merő illúzió mindaddig, amíg a korrupció át- meg átjárja a magyar társadalom szövetét. Addig azonban, amíg a korrupció gyakorlásában maga az állam jeleskedik (átláthatatlan pártfinanszírozás, a pártklientúrák számára busás haszonnal kecsegtető zsíros állami megrendelések biztosítása közpénzekből), a korrupció és a hálapénz visszaszorítására nincs reális esély.
A magyar társadalom – a lelkesítő, hazafias szavaktól függetlenül – számos sebből vérzik. Igaz ez a magyar egészségügyre is. S amíg a társadalom sebei nem gyógyulnak, az egészségügyben sem számíthatunk látványos javulásra. Így van ez akkor is, ha a gyógyítás – társadalmi fontossága okán –kiemelt közfigyelmet élvez.
A szerző orvos
