A kormányzati kommunikáció az elmúlt időszakban nem szólt másról, mint hogy megmagyarázza a demokratikus garanciarendszer lebontását, felrajzolja a centrális erőtér baráti arcát, megindokolja az európai értékekkel ellentétes törvényeket. Megmagyarázzák, hogy a látszat csal. Az érvelésüket százezrek fogadják el a legapróbb fenntartás nélkül, a hosszú távon jelentkező veszélyeket nem akarják észrevenni. Pedig legkésőbb akkor kiabálni kellett volna, amikor a kommunikátorok azt mondták: a médiatörvényben egyetlen olyan passzus sincs, amely valamely más ország hasonló rendelkezésében ne szerepelne. Ez igaz. Ahogyan az is, hogy válogathatok én a svédasztalról bármit, de a szilvalekvárt és a kovászos uborkát egy lendülettel ugyanabba a gyomorba tölteni minimum unortodox, és a vége meglehetősen biztos.

A kormányzati politika magyarázói azzal hárítanak a médiafelügyelet fenyegetése, a bírói és ügyészi függetlenség megkérdőjelezése, az Alkotmánybíróság pártbefolyás alá helyezése kapcsán, hogy „a puding próbája az evés”. Azt állítják: csupán az ellenzék gerjeszti az ordas gyanút. De tessék megvárni, hogyan működnek a törvények és a szervezetek, s majd akkor kell kiabálni, ha bebizonyosodik a feltételezés. Egyszerű lenne a Klubrádió elhallgattatásával lecsapni ezt az érvet, annál erősebb bizonyíték nem kell ugyanis. Vagy emlékeztetni: Damoklesz függő kardja épp attól fenyegető, hogy nem zuhan le.

A Nemzeti Együttműködés Rendszerének feltétlen támogatói eközben elfelejtik: ez a rezsim is elmúlik. Két év múlva, esetleg később. A mostani bérlők távoznak, jönnek az új lakók, a bútorok meg az őrkutya (és a kard) marad. Azok, akik most kételyek nélkül elfogadják a centrális erőtér kiépülését, nem vesznek arról tudomást, hogy olyan jogosítványokat adnak az utánuk következőknek, olyan „alkotmányos” kereteket és gyakorlatot teremtenek balosoknak, liberálisoknak, eltévedt középkonzervatívoknak, láncolós zöldeknek, gárdamellényes szélsőségeseknek, amelyekkel a jövőben majd ezek élhetnek. Sőt visszaélhetnek. És akkor már senkinek sem lehet egyetlen szava sem. Aki nem érti, hogy miért botrányos egy fideszes képviselőjelöltet főügyésznek megtenni, egy fideszes képviselőt számvevőszéki elnökké választani, egy fideszes képviselőt a médiafelügyelet teljhatalmú urának megtenni, egy fideszes képviselő feleségét a bírósági hivatal élére kinevezni, az képzeljen el olyan Magyarországot, amelyben Lendvai Ildikó a Médiatanács kilenc évre kinevezett vezetője, Gyurcsány Ferenc felesége a bírósági hivatal első embere, és dönthet bírói kinevezésekről, ügyek áthelyezéséről. Amelyben Vona Gábor választatja meg az évekre bebetonozott főügyészt vagy amelyben Mesterházy Attila személyesen ültet be valakit az Alkotmánybíróságba. Ugye, hogy most Ön is azt mondta magában: „ugyan már, olyan azért már nincsen”. Pedig miért ne lehetne? Ha most lehet?

Kovács Zoltán szerint még a kóstolás előtt vagyunk