Szórakoztató társasjáték zajlik a demokratikus ellenzék térfelén, melynek élvezeti értékét rontja, hogy közben a guillotine empátiájával fölvértezett Orbán-kormány mosolyogva rongálja az országot. Ám szemközt követhetetlenül lépkednek a táblán. 

A minap például Árok Kornélt váltották le a Szolidaritás éléről, mert párttag. Nem oly rég a Hallgatói Hálózat Polgár Dórától, korábbi főszónokától határolódott el, mert az egyetemista szerepet vállalt a Gyurcsány Ferenccel szimpatizáló Újkorcsoportban. Az ifjú hölgy azóta már a Demokratikus Koalícióval is szakított, mert a párt kongresszusán pozitív kontextusban jelent meg Kádár János neve. Akkor persze még nem tudhatta, hogy a főtitkár emlegetése visszafogott akciónak tekinthető, hiszen Balogh András MSZP-elnökhelyettes – a többi közt – a Thürmer Gyula-féle kommunistákkal szervezett antifasiszta egységfrontot.

Az ellenállás e romantikus epizódján föllelkesülve már lándzsa után néztem volna, hogy csatlakozhassak a résistance-hoz, ám Mesterházy Attila helyre tette az ügyet. Közölte, az MSZP számára nincs szövetség a szélsőbaloldali szervezettel. Ahogyan az LMP-nek az MSZP-vel sem: ott egyébként Schiffer András lépett hátra a frakcióvezetői posztról, meg Kaufer Virág mondott le mandátumáról. A 4K! és a Milla régen jelezte már, hogy kire nem kíváncsi, miként a Hallgatói Hálózat is bővítette a névsort, s tetejébe még Kuncze Gábor is reaktiválta magát.

Bár még inkább szédítő kavalkádnak, semmint alternatívának tetszik a demokratikus ellenzék, az efféle aktivizmus természetes a ciklusnak e szakaszában. Az ügyek köré szerveződő civilek nem szeretnék, ha szerintük jelentős bizalmi deficittel küszködő politikusok telepednének akcióikra, miközben utóbbiak érdeke, hogy a népszerű projektekkel azonosítsák őket. Ám a médiabirkózásnak akad kifejezetten káros tünete is: maga a politikusellenesség.

A Szolidaritás Árok „lefokozásának” indoklásában leszögezte: csak pártoktól függetlenül lehet megteremteni a széles körű társadalmi konszenzust. Több civil rendezvényen is közellenségként definiálják a politikust. Ám e retorikai szabadrúgások kivétel nélkül a nézőtéren landolnak: ócska populista szólamok. Egyes pártokat és politikusokat lehet és kell kritizálni, de a rendszert nem érdemes, mert az csak a demokratikus szisztéma támogatottságát erodálja. Ez pedig éppúgy árthat, mint a késő orbánizmus unortodoxiája.

Arról nem szólva: fogadok egy futball-labdában, hogy a most civilek közül páran politikusként indulnak a 2014-es választásokon. A többiek többsége pedig sajnos eltűnik. Szívesen buknék egy lasztit, mert akkor végre remény lenne arra, hogy a kontraszelekció dicsőségére a törvényhozásba szabaduló Zsiga Marcellek búcsút intenek az intézménynek.

Mert egyszer még a politikusok parlamentjében is uralkodhat a civilizáció.