Az igazi olajfenyegetés
Semmi jelentősége annak, hogy Irán „megelőző csapást” mért nyersolajának francia és brit vásárlóira. Ezek ketten nem vagy szinte alig vásároltak iráni olajat. Inkább az olaszok meg a spanyolok. Jelentősége annak van, hogy a teheráni rezsim kiszámíthatatlan. Az egyik nap fenyegetőzik, erődemonstrációkat tart, a másikon tárgyalni akar, engedményeket kínál. Ez a magatartás az iszlám köztársaságban dúló hatalmi harcok egyenes következménye. A keményvonalasok akár életük árán is kitartanának az atomfegyverkezés, az országot sújtó szankciókkal szembeni közöny mellett, és jól érzik magukat a fokozódó elszigetelődésben.
Most épp egyetlen arab szövetségesüket, Szíriát veszíthetik el. A pragmatikus szárny egyezkedne, mert a gazdasági válság kezd kibírhatatlan lenni. Ám ha az iráni papi rezsim belülről összeroppan, annak sokféle, tovagyűrűző következménye lehet. Egyrészt megjósolhatatlan, hogy a „sebzett vadak” végső elszántságukban milyen öngyilkos kalandra vetemednének – például a Hormuzi-szorosban, amelyet, ha elzárnak, a világ olajellátása halálos sebet kaphat.
Másrészt – mivel Irán az OPEC második legnagyobb olajtermelője – az ottani olajipar összeomlása súlyosan érezhető kínálati krízist robbantana ki. Félnivalója ettől az iráni olaj legnagyobb – ázsiai – vásárlóinak van: Kínának, Japánnak, Indiának és Dél-Koreának. Ők valamennyien teljes kőolajszükségletük 10-11 százalékát fedezik Iránból. Japán helyzete különösen érzékeny: az amerikaiak afelé nyomják a japán cégeket, hogy vegyenek kevesebb iráni olajat, viszont a fukusimai reaktortragédia után az országnak a kieső atomenergiát is pótolnia kell valamivel.
Pillanatnyilag nincs olajszűke. De az, hogy atomprogramjával Irán bizonytalanságban tartja a fél földgolyót, s Izrael – önnön létének fenyegetettségére hivatkozva – naponta lebegteti az iráni nukleáris létesítmények lebombázásának lehetőségét (miközben Amerika és Nagy-Britannia látszólag folyamatosan „lebeszéli” az ilyen tervekről), tökéletesen elegendő a nyersolajellátással kapcsolatos félelmek, sőt hisztéria felfűtéséhez. A piacok reagálása tankönyvszerű: az olajár, a tankerbérlés, a biztosítási díjak folyamatosan emelkednek. Még messze vagyunk a 2008-as „csúcstól”, de a hordónkénti ár megint 100 dollár fölött van –a lehető legrosszabbkor. Akkor, amikor a görög mentőcsomag megszavazása és az amerikai gazdaság vitathatatlan élénkülése által keltett derűlátás közepette az energia drágulása fékezi a recesszióból való kilábalás esélyeit. Azok a vállalkozások, amelyek új munkahelyeket teremtettek volna, inkább elnapolják beruházásaikat.
Ez elől nincs menekvés, akár vesz valaki iráni olajat, akár nem. Az Egyesült Államok például egy grammot se, de teljes szükségletének a felét idegenből szerzi be. Ennek hatására az amerikai autós hovatovább 5 dollárt is fizethet a benzinkutaknál egy gallon benzinért. Noha tudja, hogy Obama elnöknek gyakorlatilag semmilyen ellenőrző funkciója nincs a kőolajár fölött, a dühe mégis a Fehér Ház felé száll – akárki legyen is a lakó, noha Amerikában a kormány a töredékével adóztatja a benzint annak, mint amivel az európai kormányok szokták. Kénytelenek vagyunk hát azt mondani, hogy az iráni embargópolitika visszaüt. Noha Obamának nincs „nehézsúlyú” republikánus kihívója, újraválasztási esélyei ma rosszabbak, mint tegnap voltak.
