Egyesek szerint háromszázan mondták magukat buddhistának a borsodi faluban, ahol a cigánytelepen mintha a középkorig repülne vissza az idő. Döngölt padlójú házakban zsúfolódnak össze tízen, tizenöten, kis szeneskályhán rotyog a paprikás krumpli, amibe sosem jut kolbász. Sorsuk jobbítását egy öt éve idetelepedett buddhista közösségtől, a Dzsáj Bhímtől remélik sokan: gyerekeiket az általuk működtetett iskolába íratják, mert ott nem kallódnak el, részt vesznek programjaikon, bekapcsolódnak ünnepeikbe. Ha hivatalos papír érkezik a putriba, azt is a buddhistákhoz viszik: a bürokratikus bikkfanyelvet nehezen silabizálja, aki a nyolc általánost sem végezte el. Hozzájuk fordultak segítségért, amikor a népszámlálási íveket kézbesítette a postás, s ha már ott voltak a közösségi házban, egyszerűbbnek tűnt interneten válaszolni a kérdésekre. Például arra, milyen vallási közösséghez tartozónak érzik magukat.

Most újból szigorú, fejléces papírokkal kopognak a putrik ajtaján: név, lakcím kell hozzá, s engedély, hogy használhassák a népszámlálási adataikat, immár „bűnügyben”. Merthogy a kérdőív kitöltésében nyújtott segítség a helyi jegyző szerint csalást leplez. Hogy valóban így történt-e, a rendőrség majd kideríti. Bizonyára vannak erre törvényes eszközök. A védett adatokkal való visszaélés nem tartozik ezek közé. Az állam szeretné, hogy szeressék, bízzanak benne.

Így nem fog menni.