El kellett volna búcsúzni, jutott eszembe majd egy hónappal azután, hogy kezembe adták a levelet arról, hogy „munkaviszonyát megszüntetem”. Ez volt a szokás, általában körlevélben köszöntek el a kollégák. Ki lakonikus tárgyszerűséggel, ki sértetten, mások bölcsebben, felülemelkedve, de legtöbben üzentek valamit. S ez így van rendjén egy közösségben. Hiszen ha nyugdíjba ment egy kolléga, őt is elbúcsúztattuk. Ha meghalt, elmentünk a temetésére.

A csoportos létszámleépítés persze más. Ott több száz emberről van szó. Nincs benne logika, átláthatatlan, kiszámíthatatlan. Félelmet gerjeszt, hiszen sokakat érint, s a fenyegetettség nem a legjobbat hozza ki az emberekből. Ec-pec kimehetsz, holnapután te jöhetsz – mondogattuk, de még ez is csak vicc volt, ördögűzés. Aztán egyszer csak életszerű lesz. Megcsörren a mobil. Be tudsz jönni X. szobájába? S ott ismeretlen emberek közlik, hogy szomorúak, de... És választhatsz az alábbi lehetőségek közül... De egy hónapja írtam alá egy új szerződést, tegnapelőtt költöztem át. A főnököm engedélyezte a szobát, a telefont, a ... Sajnáljuk, holnap már nem kell bejönni. Három perc alatt felborul az életed.

A hír a fénysebességnél gyorsabban terjed a folyosón. Van, aki elfordul vagy átnéz rajtad. Van, aki szörnyülködik. Mások biztatnak, tanácsot adnak. Ha másnap még bemehetek, leülhetek a számítógép elé, és leírhatom, hogy „Kedves mindenki” – eszembe jutott volna-e valami? Nem hiszem, akkor még megbénított egy jéghideg érzés: „Már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten.” Talán ha szemtől szembe azt mondja valaki: „Asszonyom, önre nincs szükség, mert a párhuzamos munkaköröket megszüntetjük, s az ön munkáját ellátja egy, a magyar kultúrához ezer szállal kötődő család tagja, s kellemetlen lenne éppen őt. Ez világos. „Sem rokona, sem ismerőse nem vagyok senkinek, nem vagyok senkinek” – válaszoltam volna, és talán könnyű szívvel jöttem volna ki a szobából, mert az igazság megtisztel.

Mondhatták volna azt is, hogy maga egy fantaszta, nem alkalmas a közszolgálati média megújítására. Nézze, mit is irkál itt: „Mondják, ha egy hazugságot sokszor elismételnek, elhiszik. Én abban hiszek, hogyha az igazságot ismétlik el sokszor, azt is elhiszik.” Továbbá, eljárt az idő az olyan gondolatok fölött, amit ön makacsul hajtogat évtizedek óta: „Melyik film ér többet, amelyiktől egy ember okosabb lesz, vagy amelyiktől száz butább?” Nincs semmi realitásérzéke.

Hát nem fantaszták voltak azok is, akik iszonyatos ellenszélben létrehozták a Duna TV-t? Gondolta volna valaki húsz éve, hogy itt lesz egy nemzeti televízió szintiszta kultúrával? Épp olyan képtelenségnek tűnt, mint annak idején az, hogy az oroszok hazamennek. S aztán néhány év múlva sikk lett nézni, még azok körében is, akik mindent elkövettek ellene, s eleinte még bojkottálták is. Ha van magyar sikertörténet, hát a Duna TV az volt, majd másfél évtizedig! A kultúra mindig időszerű, mert a kultúra folytonosság – mondtam volna még, de fejet hajtottam volna az új idők új érvei előtt. És jutott eszembe számtalan, szebbnél szebb módja az elbocsátásnak, de hiába, azt a három percet, „a felelősségük elől saját hátuk mögé bújó emberekkel” – nem tudom felejteni.

De törölheti-e mindez azt a több mint tíz évet, amikor a sors ajándékának tekintettem, hogy a Duna Televízióban dolgozhatom, és legtovább épp a filmszerkesztőségben. Nem jártunk csapatépítő tréningre, de egymást tisztelő, a másikra odafigyelő emberekből magától értetődően alakult ki egy közösség. A minőség csöndes, szívós forradalma volt a filmműsor, amit kínáltunk, s aminek csak az utolsó elnök erkölcsi ámokfutása vetett véget két-három esztendeje. Amikor kulturális főszerkesztői kinevezésem véget ért – mert úgymond sokat követeltem a képernyős kollégáktól –, s visszamentem a filmszerkesztőségbe dolgozni, a szerkesztőségi titkárunk csak annyit mondott: – Hazajöttél, Klárika? – Ez a mondat felért egy kitüntetéssel.

De nem felejtem a tizennégy, a felmentésem ellen az elnöknél tiltakozó kollégát sem. Lehet, nemhiába volt a szobám falára tűzve Bibó István A szabadságszerető ember politikai tízparancsolata, amelyből most csak egy passzust idézek: „Gyűléseken, egyesületben, munkaközösségben vagy bármiféle közösségben éppen úgy, mint a magánéletben önkényeskedést, akarnokoskodást, magánérdek illetéktelen érvényesítését, visszaélést, köz becsapását, közakarat meghamisítását, s mindenféle fenyegetést és terrorizálást nem tűr, minden ilyen ellen saját maga azonnal felszólal és más tisztességes emberekkel összefog, az erőszakosan érvényesülni próbálókat, tekintet nélkül arra, hogy kire és mire hivatkoznak, leleplezi és meghátrálásra kényszeríti, tisztában lévén azzal, hogy minden ilyennek az érvényesülése csakis a tisztességes emberek kényelmessége és megfélemlíthetősége miatt lehetséges.”

Emlékszem a Csíksomlyói búcsúra s útközben a közönségtalálkozóra a csíkszeredai templomban, ahol jéghideg volt, borítékolni lehetett egy tüdőgyulladást, és mégis órákon át ültünk, mert vártak, mert szerettek, mert hittek bennünk. Mennyit nevettünk, hányszor volt hangos a folyosó a jókedvünktől. A Muzsikás együttesről szóló szép filmben mondja Batyu, a táncos: „Ha nincs jókedv, akkor nincs semmi, akkor abba kell hagyni.”

„Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni.” De a Duna TV etalon, példa, hogy lehet, lehetett kulturális televíziót csinálni. És mivel a közszolgálati média megújítása folyik, muszáj megjegyeznem, hogy a kultúra maga a közszolgálat. Hiszen a kultúra nem műalkotások összessége, nem is a tudományos felfedezéseké, de az életet formáló erő.

A szerző a Duna TV volt szerkesztője