Rég nem látott cimborámmal, Bandival futottam össze minap a Piac utcán, s csodálkoztam, hogy láttam,mert úgy tudtam, kitelepült Angliába. Mindig okos fiú volt, szerzett több egyetemi diplomát, megtanult angolul, németül, így hát nem is értettem, hogy mit keres még itthon.

Elmesélte, hogy miután kirúgták a gimnáziumból, ahol történelmet tanított, kiment Londonba, s majd’ egy évig legálisan dolgozott egy étteremben a konyhán. Krumplit hámozott, lábast mosott és padlót törölt, ami nem volt ellenére, hiszen közben nem kellett a történelemről beszélnie. Attól ugyanis a katedrán kezdett elmenni a kedve, mert sokszor szerzett neki kínos perceket, hogy személyes történelemtanári meggyőződése nem egyezett a hivatalos fölfogással. Ő például egyszerű bajkeverőnek tartotta Bocskai István fejedelmet. Szívesen elárulta volna a diákoknak, hogy a Bocskai-féle szabadságharc szerinte arra korlátozódott, hogy a fejedelem az idegenellenes propagandával fölheccelt hívei élén kiraboljon néhány tehetősebb Habsburg-párti magyar megyét, s e rablóhadjáratot elnevezte szabadságharcnak. Ebben egyetértettem Bandival, meg abban is, hogy történelemértelmezéseiről nem beszélt a diákoknak – egy ilyen Bocskai-tétellel mindenki megbukott volna az érettségin. Szóval Londonban dolgozott, egy magyarok által bérelt, négyszobás lakásban lakott, s hogy spóroljon, nem fizetett saját szobáért – hanem meghúzta magát a konyhában. A járólapra vetett hálózsákjában aludt, ami idővel egyre jobban zavarta.

Közeledett a negyvenedik születésnapja, s rájött, hogy nem akarja a nagy nap éjszakáját járólapokon tölteni.

– Ezért diplomáztam? – busongott. És hazajött.

S a minap a Piac utcán ragyogó arccal újságolta, hogy néhány kemény állástalan hónap után Magyarországon is lett munkája. Elhelyezkedett egy fatelepen, ahol fűrészgépet kezel, s fát vág egész nap, ami géppel nem is oly megerőltető. Azt mondta, élete egyik legjobb munkáját fogta ki, mert ugyan nyolc órát állnia kell – ami a térdek és bokák számára megterhelő kissé –, de a katedrán is állnia kellett egész nap, ott ráadásul muszáj volt neki Bocskairól is beszélnie, míg a fűrészüzemben a szabadságharcos rablólovag nem kerül szóba. Úgyhogy Bandinak most nagyon jó dolga van. Fát is csak akkor kell vágnia, ha nincs nagyon hideg – mert például az elmúlt hetekben, mikor az utcán még kimarták arcunkat a mínuszok, be kellett ugyan járnia az üzembe, de a munka szünetelt. Bandi a többi melóssal együtt a forró kályha mellett üldögélt, s örvendezett, hogy jutott neki hely, ahol megpihenhet.

– Jól néznénk ki, ha már a pihenést is a sors áldásának tekintenénk – dünnyögtem, mire fölnevetett, s azt mondta, hogy amióta Londonból hazajött, másképp vélekedik a minimális elvárások rendszeréről. Most ugyanis boldog. Kivett egy bútorozatlan szobát, és az első fatelepi fizetéséből be is vásárolt: megajándékozta magát.

Hiába, egyetemet végzett ember!

A negyvenedik születésnapjára úgy megszedte magát, hogy tudott venni részletre egy ágyat.