Elnézem a néptelen Moszkva téri Postapalotát, a lepusztított, üres Lipótot, a MÁV egykor volt Andrássy úti házát, a nagy napokat látott Zsidó Kórházat, a tévétlenített Tőzsdepalotát vagy a Zeneakadémiát.

A Krisztina körúti Postapalota öt éve áll üresen. Akkor épült, amikor még volt posta Magyarországon. Az első háború előtt dédpapám abbáziai tüdőszanatóriumok lakója volt. Családjával folytatott levelezése itt van a fiókban hiánytalanul. Megtudható ebből, hogy akkoriban Pestről fél nap alatt ért a levél a tengerhez. Még pedig kétszer, egyszer reggel és egyszer délután. Nem ajánlott, nem expressz, nem elsőbbségi, nem: posta. Egyszeri, rendes. A postát pedig a postás hozta. Nem külsős, szerződtetett analfabéta, nem idegen, hanem postás.

Nem volt jó világ az se, de legalább működött. Ez most rossz, és nem is működik. És végtelenül otthontalan. Ellopják a házakat, de még a házak, az utcák, a terek nevét is. Előbb Ferihegy szűnik meg, aztán a Malév. Az is volt egy otthon egykoron. Volt, nincs.

Tudom, olvasom, hogy így kell ennek lennie, ami veszteséges, az haljon meg, ami állami, az pedig legtöbbször veszteséges, igaz, jó lehet lopni belőle, úgyhogy államosítunk mégis, ha hagyják. De így is, úgy is: fel kell mindent darabolni, átszabni, kiszervezni, külsősre bízni.

Vége van a családias langyvilágnak, emberek jönnek és mennek, hol ez a főnök, hol meg az, hol itt dolgozol, hol ott, hol sehol, nincsen már gyökér, nincsen közös múlt, élő legendárium.

Már nincs olyan, hogy valaki ott végezze negyven év után, ahol kezdte, sőt, az a kívánatos, hogy cserélődjön a főnök gyakorta, és semmi köze ne legyen a céghez, amelyet nagy pénzekért igazgat. Aki egyszer igazgató lesz, az igazgató marad, akármit is csinál. Egy igazgatónak mindegy, mit igazgat. Egyszer villamos művekből tűnik el a pénz, majd atomerőművet robbantgat fölfele, hogy aztán közlekedési vállalatnak veselkedjen újult erővel neki.

És ez így hatékony, mondják. Biztos? Mi hatékony itt? A rombolás.

Mondják, mutatják, csinálják: csak az dolgozik hatékonyan és persze csak az szolgál híven, aki fél. Ezt az egyet mára sikerült elérni maradéktalanul: többé-kevésbé itt már mindenki fél. Senki nem érzi magát biztonságban, nem érzi magát hon. Otthontalan az ország. De legalább működne. De nem is működik.

Igaz, hallom, a volt zsidó kórháznak, a magyar orvoslás egykori fellegvárának hajléka hasznosul: hajléktalanszálló költözött belé.

A Zeneakadémiát is építgetik. Hiába, az se lesz már az, ami volt, a magyar zene otthona. Otthontalan lesz; a növendékek töredéke fog oda járni, de lehet, hogy annyi se, procc hely lesz, bunkó gazdagok és idegen külhoniak helye.

Mindegy; minékünk marad, ami kijelöltetett és ahová már le is vackoltunk jobbadán: a katakomba.

Aztán majd behajítják a gránátot oda is.

A Zeneakadémiánál