Van pici mániákusság ebben az összefogás-mizériában. Az igaz, hogy a pillanatnyi állapot és az elfogadott választási törvény szerint nehéz lesz a mostani kormányt komolyabb kooperáció nélkül leváltani, de az elsietett, formális egyezségek kipukkadhatnak, mielőtt eredményt hoznának. És minél szélesebb kör mutat fel látszatra impozáns összeborulást, annál nehezebb lesz ennek tartalmát, vezető személyiségeit „kiszenvedni”.

Más egy tüntetést sok civil tömörüléssel, háttérben a szeretem-nemszeretem pártokkal „levezényelni”, és más választási kampányba belefogni annak reményében, hogy a monstre koalíció „nyereménye” egy ország irányítása lesz. Ehhez alapvetéseket és vezéregyéniségeket nem valamiféle partiszerviz szállít – eladható politikai „termékként” kell őket világra segíteni.

Az, hogy meg kell védeni a demokráciát, lehet utcai demonstrációk közös platformja, de nem egy mélyebb elköteleződés, amelyet két évvel a választások előtt kellene szignálni ország-világ előtt. Mára okafogyottá vált a félelem, hogy a Fidesz kikényszerít egy idő előtti választást, ami az ellenzéket készületlenül érhetné.

Formális találkozóknak lehet ugyan ígéretes üzenetük, de az asztalokhoz nem elég leülni, onnan fölállva mondani is kéne valamit. Ehhez a szóba jövő szereplőknek külön-külön is kevés a muníciójuk, hát még kart karba öltve. Egyedül a Haza és Haladás Alapítvány honlapján jelennek meg olyan dolgozatok, amelyekre komoly vitákat lehetne építeni, de érdemben a kutya se foglalkozik velük. Inkább azzal van mindenki elfoglalva, hogy nyissa, avagy csukja a kapukat. Ha ez így van, akkor az összefogás szólamszerű szajkózása még annak is gyanús, aki azt – joggal – szükségesnek tartja.

Illetheti kritika az LMP-t a merev különállásért, de amíg ez a párt nem tisztázza pontosabban saját politikai kódexét, addig óvatos: egyszerre tart a bekebelezéstől és az eljelentéktelenedéstől. Fordítva viselkedik a Demokratikus Koalíció, hiszen számára a kézfogásoknak van jelentőségük, mert ezek elfogadását szimbolizálják. A szocialisták minapi „túlmozgása” azért szerencsétlen, mert amit ellenfeleik rájuk akartak aggatni, ahhoz maguk nyújtanak segédkezet. Ráadásul egy olyan baloldali pótkerekasztal fölállítása, amely mellé Thürmertől Kapolyiig, Vajnaitól Schmuckig mindenkit odahívnak, lejárathatja a civilek kezdeményezését is. Tény, hogy a bizonytalanok közül sokan várnak valamilyen ellenzéki „csapatmozgásra”, amely a közös célokra koncentrálna. De ha inkább abban folyik a vetélkedés, hogy fölmutassák, kik és minek a szálláscsinálói, a lappangó bizalmatlanság egy másik versenyt tesz élessé: ki, hogyan akarja a másikat csőbe húzni, bázisára építeni.

Kiráz a hideg, amikor valaki úgy akar barátkozni, hogy a vállamon pihenteti a kezét, nem ereszt, hosszan parolázik, testi kontaktussal akarja a világ tudomására hozni, hogy jóban vagyunk. Összefogdos. Ez még nem összefogás.