Jogtalanul
A szabadság, a polgári demokrácia minden keservében csodálatos két évtizede után, önsorsrontó módon, olyan korba tartunk, amelyet Eötvös József így ír le: „Ahol korlátlan hatalom létezik, ott az egyén szabadsága puszta véletlen, és nem az alkotmány következménye; sőt az egyén személyes szabadsága azon mértékben fogy, melyben az alkotmány céljának megfelel…”
A politikai állásfoglalás mindnyájunk lehetősége, de az ember ilyen helyzetben úgy érzi, erkölcsi kötelessége is.
Nézzük, hogy a büntetőjog szempontjából hova züllesztette bő év alatt a kormányzó akarat az igazságszolgáltatás helyzetét. Mi történik, ha a jognak asztalánál üresen maradnak a hatalom képviselőinek székei, mert átültek a totalitáriusok kocsmájába.
Régi-új szemlélet ébredése tapasztalható a választások óta. Ennek lényege, hogy az emberi jogokat az állam adja, azok tőle származnak, és azok mértékét a célszerűség határozza meg, s azokra igényt csak a kötelességek teljesítése esetén lehetséges formálni. Ez a szemlélet szöges ellentétben áll a rendszerváltás fundamentális szabadságjogvívmányával és így az alkotmánnyal is, amely a jogokat elidegeníthetetlennek deklarálja, s amelyekkel az államnak egyetlenegy viszonya lehet, hogy érvényesülésüket biztosítja. A négy sarkából többek között sarkalatos törvényekkel kifordított világban a büntetőeljárás-jog módosításának be nem vallott, de jól fölismerhető célja a bírói kar kordában tartása (betarthatatlan határidők kötelezővé tételével, a bírói munkateher elosztásának ügyészi hatáskörbe utalásával, a bíró fegyelmi fenyegetettségével, a minősítésben való visszavetés kilátásba helyezésével).
Védő és terhelt vonatkozásában erős jogfosztás következett. Ezzel párhuzamosan az ügyészi pozíciót túlerősítették, határozott „átnyúlási” lehetőséget adtak a bírói szférába és döntési körbe. Megjelent a külső kontroll nélküli ügyészi hatalomgyakorlás.
A végeredmény a bírói függetlenség megsértésétől a büntetőeljárási törvény szovjet típusú reformján át a „minden hatalom az ügyészségé” szemlélettel megtoldva. A kormány és az eszközként használt parlament lebontotta az intézményi, törvényi garanciákat, súlytalanította az ellensúlyokat, erodálta a jogállamot. Ma nem felelünk meg a Magyarország által is aláírt emberi jogok európai egyezségokmányának, amelynek egyik pontja így fogalmaz: „A bíróság előtt mindenki egyenlő. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.”
A megváltoztatott büntetőeljárási törvény ezzel szemben kimondja: az ügyész – a legfőbb ügyész döntése alapján – ellenőrizhetően konkrét indokolás nélkül ott emel vádat, ahol akar. Amikor ezt a rendelkezést az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek és nemzetközi szerződésekkel ellentétesnek mondta ki és megsemmisítette, a kormánytöbbség az Alkotmánybíróság által nem vizsgálható „átmeneti törvénnyel” (Magyarország alaptörvényének átmeneti rendelkezései) mentette át a nemzetközi szerződéseket továbbra is sértő jogszabályt.
E szabályozás sérti azt a jogot, hogy mindenki a törvényben meghatározott bírósága előtt ítéltessen meg, hiszen az adott bíróság kijelölését nem a törvény, hanem az ügy egyik szereplője – a bírósági szakaszban már ügyfél – az ügyész határozza meg. Sérti a szabályozás a fegyveregyenlőség elvét is, hiszen az egyik ügyfelet – az ügyészt – följogosítja a bíróság kiválasztására, míg a másik ügyfelet, a védőt nem. Ezzel az abszurd módosítással egyszerre több sebet ejtettek a jogállamon: sértik az ítélkezés függetlenségét, és azt az elvet is, hogy a jogállam senkitől sem tagadhatja meg a jogállami garanciákat, hiszen akinek az ügyét az ügyész által kijelölt bíró tárgyalja, az intézményes védelemben nem, csupán az adott bíró pártatlanságában reménykedhet.
Ezzel szorosan összefügg a másik igen súlyos módosítás: a kiemelt jelentőségű ügyek kategóriájának újraértelmezése a büntetőeljárási törvényben. Jogállamban nem lehet olyan kivétel, ahol az ítélkezés függetlensége megkérdőjelezhető. Az általános ügykategóriáktól eltérő ügyek csoportjai eddig is léteztek, például a fiatalkorúak elleni büntetőeljárás vagy a katonai eljárás esetében, ahol jól fölismerhető csoportképző tényezők alapján határolhatók körül az érintettek. A kiemelt jelentőségű ügyek azonban ilyen a jogon belül fölismerhető csoportképző tényezőkkel nem bírnak. Sem az elkövetők köre, sem a jogi tárgyak sajátos csoportja, sem az elbírálhatóság egyszerűsége vagy bonyolultsága nem jelölhető meg ilyenként. Nincs sem anyagi, sem alaki-jogi magyarázata e csoportosításnak. E csoportba elsőként rendkívül kevés és a pillanatnyi pártpolitika számára érzékeny ügyek halmaza került, majd a szabályozás második szakaszában ez kiegészült szinte minden jelentősebb büntetési tétellel fenyegetett üggyel. Vagyis az ügycsoport megalkotása aktuálpolitikai szempontok alapján meghatározott, az utólagos kibővítéssel pedig szinte ez vált az általánosan alkalmazandóvá. Így az elvi problémán túl kezelhetetlenné is lett.
Lássunk még két konkrét példát, amelyből az első arra mutat rá, hogy korunk jogalkotója egy olyan kafkai világra vágyik, amiben a bíróság tárgyalótermeit a jog eszközével rendezi az abszurd helyszínévé. A büntetőeljárási törvény 554/C. paragrafusa nehezen értelmezhető másként. Eszerint a kiemelt jelentőségű ügyben az eljárás soronkívüliségét az eljárás minden résztvevője a saját eszközeivel köteles biztosítani, tehát a védő és a vádlott is. A védő így nem a vádlott érdekében, hanem a soronkívüliség érdekében jár el, megszegve a terhelttel szemben fennálló kötelezettségét. A vádlott maga pedig köteles azonnal, részletes, jól strukturált, beismerő vallomást tenni, mert hiszen a sajátos eszközeivel így szolgálja az elbírálás soronkívüliségét. Amennyiben ezt nem teszi, kötelességet szeg, ne csodálkozzon, hogy nem védekezhet szabadlábon.
A törvény 195. szakasza szintén szép munka. A jogszűkítő trendet követve a panaszjogot korlátozza a nyomozati eljárás során. A rendelkezés egy egyszerű technikával – a szabályozás lényegét mintegy „megfordítva”, az eddigiekkel ellentétben, amikor a panasz joga általános volt, kivéve ha a törvény azt tiltotta –, a panaszt akkor teszi lehetővé, ha a törvény azt kifejezetten megengedi. Jelentős hatósági döntések kerülnek így ki a panaszolhatósági körből, csak példaként említem a tanú mentességi jogra hivatkozásának elutasítását. E rendelkezés szembemegy azzal az állami kötelezettséggel, amely a lényegi hatósági döntések esetén a jogorvoslat lehetőségét kell hogy biztosítsa.
A példákat még sorolhatnánk, hogy Illyéssel szólva és jogállami szemmel nézve – „jog lesz, mi bűn volt azelőtt” –, de már ennyiből is kiviláglik: bár az Alkotmánybíróság számos súlyosan jogkorlátozó rendelkezését megsemmisítette a törvényalkotónak, a büntetőeljárási törvény megmaradt – és visszacsempészett – módosításának szabályai jogot sértenek. Sértik a tisztességes eljáráshoz való jogot. Sértik a fegyveregyenlőség tiszteletben tartását. Sértik a törvény által létrehozott bírósághoz való jogot. Sértik a személyi szabadsághoz való jogot. Sértik a jogorvoslathoz való jogot. Sértik a funkciómegosztás elvét. Sértik a normavilágosság elvét. Sértik a jogszabály alkalmazására való fölkészülés minimális idejének biztosítására vonatkozó alkotmányos elvet.
„A forradalom dinamikája rendszerint létrehozza azt a hiedelmet, hogy csak egy, mindenekfelett való igazság van, amelyet csupán az ideológiailag helyesen gondolkodó tiszták tudnak képviselni, ami igazolja a belőlük verbuvált élcsapat (párt) mindinkább kiterjeszkedő hatalmát. Ebből szükségképpen következik, hogy a helyesnek nyilvánított ideológia híveivel szemben pozitív, ellenfeleivel szemben negatív megkülönböztetést alkalmaznak. Ezzel szemben a polgári gondolkodás szkeptikus; az igazságok és érdekek sokféleségét tételezi, és ezért türelmes, sőt kíváncsi az övétől eltérő gondolatmenetekkel szemben” –mondja Konrád a Nagy kihívás című esszéjében. A rendszerváltáskor született írásban leírt forradalmi dinamikának újból elszenvedői vagyunk – míg a polgári gondolkodás elhalóban kormányzó polgártársaink körében.
A jogállamot, akár a meisseni porcelánt könnyebb összetörni, mint megalkotni. De az újjáépítésében nem egyszerűen az lesz segítségünkre, hogy Montesquieu egyszerű tézisét: „Hogy a hatalommal ne lehessen visszaélni, ahhoz az kell, hogy a dolgok helyes elrendezése folytán a hatalom szabjon határt a hatalomnak”, ércnél maradandóbb szabályrendszerrel építjük fel. Hanem az is, hogy az elmúlt másfél év tömeges jogfosztása paradox módon – reményeim szerint – megnöveli a jogkultúra, a jogtisztelet iránti fogékonyságot. Ahogy a szabadságjogaink is még nagyobb becsben lesznek tartva egy olyan éra után, amelyik létével veszélyeztette azokat.
Ennek egyik garanciája, hogy az elmúlt évtizedekben kialakult a bírák, ügyészek, ügyvédek olyan jogi kultúrája és tisztessége, ami – reményeim szerint – kizárja, hogy az igazságszolgáltatás szereplői átüljenek a jog asztalától a hatalom asztalához. Az elkövetkező évek mutatják meg, hogy a szakma tisztessége és erkölcse képes-e a támadó viharnak ellenállni.
Az európai és a magyar hagyományokhoz hű jogásztársadalomban kell bíznunk, hogy az elutasítja a zéró toleranciát hirdető büntető államot, és visszatér a szabályok önkéntes betartására nevelő jogállamhoz.
Az európai jogi kultúra magyarországi visszaállítására a szakmának, a korábbi törvény-előkészítőknek, az igazságszolgáltatás szereplőinek, a kutatóknak közös munkával már most, jó előre együttesen kell készülniük.
