Akik azt mondják (így pl. David Cameron és sok magyar konzervatív), hogy hiba volt emlékeibe révedő, a múlton rágódó „öregasszonyként” ábrázolniMargaret Thatchert, tévednek. A magam részéről el sem tudtam volna képzelni tiszteletreméltóbb ábrázolást. Egyrészt azért, mert a tisztes öregség az élet beteljesedése, felkészülés a következő lépcsőfokra (bármi legyen is az); másrészt pedig az idős exminiszterelnök minden tette és gondolata – a kor terhe és a testiszellemi leépülés ellenére – egy hihetetlenül erős asszony képét mutatta, aki élete alkonyán is úgy éli az életét, ahogy mindig: akaratosan, s minden napot küzdelemként megélve. Vagyis a Vaslady felfestett képe egy vérbeli (konzervatív) politikus archetípusa. A film a magyar közönség számára még aktuális is lehet, és számos olyan gondolatot kínál, amely nem csupán a magukat konzervatívnak vallókat érinthetik meg. Az egész film alatt ott motoszkált bennem a pőre hazai valóság: nekünk is olyan miniszterelnökünk van, aki tűzön-vízen keresztülviszi akaratát, amivel persze óriási érdekeket és fontos értékeket sért. Vajon mi mit tudunk majd ebből kihozni?

Hazai környezetben sajnos alig fordulnak elő politikai, történelmi és társadalmi konfliktusokat feldolgozó, közéleti személyiségeket bemutató egész estés filmek, amelyek gyártásában viszont Nagy-Britannia és az USA élenjár (pl. A hazafi). E nemzetek a „múltfeldolgozó” filmekben képesek az adott politikai környezetből szinte kiragadni a főszereplő politikust, akinek személyiségét, egyegy alaptulajdonságát tárják elénk. A Thatcher-film ennek az egyik legjobb példája, hiszen nem a miniszterelnök asszony politikája melletti konzervatív credo lett belőle (vagy az ellenkezője), hanem tisztelgés a politikus előtt. E tekintetben kettős kihívás előtt áll a hazai filmgyártás. Egyrészt szükség van monumentális alkotásokra, másrészt elengedhetetlenek a történelmet és a politikusokat „finomra hangoló” filmek is (én pl. elsők között vettem volna jegyet egy olyan filmre, ami Kádár János születésének 100. évfordulója alkalmából filmre viszi a politikus 1956-os szerepét, döntésének vélt/valós tartalmát és persze dilemmáit). Kíváncsi vagyok, hogy lesz-e olyan film (persze jó pár év távlatában), amely Gyurcsány Ferenc és a 2006-os ősz feldolgozására vállalkozik, vagy olyan, amely Orbán Viktor politikai pályafutásának fordulópontjait és színeváltozásait boncolgatja.

Egy másik dolog, amit „hazahoztam” a filmből, az akaratok egymásnak feszülése. A Vasladyben legalább három ilyen akarat volt jelen és küzdött egymással. Az egyik oldalon a főszereplő, Margaret Thatcher kivételesen erős és következetes akarata, s hozzá képest bontakozott ki minden egyéb szál. A film szinte minden egyes pillanata a főszereplő akaratának egy-egy megnyilvánulása. A második csoport a politikai közösségek akarata, ide értve Thatcher saját politikai családjának (a Konzervatív Pártnak) és persze az ellenzéknek az akaratát. Igen jelentős, hogy a miniszterelnöknek nem csupán az ellenzékkel, hanem önnön politikai táborával is késhegyre menő csatákat kellett vívnia, sokszor még hevesebbet és nehezebbet, mint pl. a Munkáspárttal. Végül pedig a társadalom akarata, amely annak ellenére sem volt képes összeroppantani a Vasladyt, hogy olyan elemi erővel horgadt fel az ellene, hogy nem csupán politikáját, hanem személyét is el akarta pusztítani. E három pozíció közül ugyanMargaret Thatcheré a meghatározó, de a másik két közeg bizonyos korlátok között tudta tartani: végtére is saját pártja buktatta meg. A helyzet idehaza másként alakul. Az igaz, hogy az orbáni attitűd nagyban hasonlít Thatcher konokságára, de vele szemben messze nem bontakozott még ki olyan elemi erejű ellenállás, mint a volt brit miniszterelnökkel szemben, és a pártján belül sem formálódik érzékelhető kritika. A film élesen villantja fel a magyar és a brit viszonyok közötti kontrasztot: az ottani politikai közösség képes lecserélni vezetőjét és korrigálni annak hibáit

Végül érdemes utalni a történet drámai jellegére. Abból indultam ki, hogy az idős Margaret Thatcher képe tiszteletadás az egész életét végigharcoló politikusnak. Ez felemelő és egyben felettébb drámai motívum is, hiszen arra mutat rá, hogy semmi sincs következmények nélkül. A Vaslady nem csupán végigharcolta az életét, hanem folyamatosan vállalta a harc következményeit és az ezzel járó felelősséget, így a bukást és családi életének félresiklását is. Gyakranmondják hazánkra, hogy következmények nélküli ország. Igaz is, hogy itthon igen kevés az olyan thatcheri karakter, aki a filmbéli következetességgel építette volna politikai karakterét, s vállalta volna az ezzel járó politikai és személyes sorsot.

Érdemes megnézni A Vasladyt és okulni belőle! Ne féljünk szembenézni azzal, hogy szükségünk van politikai ikonokra, „politikus-gladiátorokra”, akik megvívják a média arénájában azokat a csatákat, amelyeket mi nem tudunk, vagy épp nem merünk. A politikusoknak azonban nagy árat kell ezért fizetniük: az igazán nagy döntésekkor elmagányosodnak, azok egyedül az ő vállukat nyomják, és az övék a felelősség is – amit persze vállalni kell. Ahogyan Max Weber írja: „Politikai elhivatottsága csak annak van, aki biztosan tudja magáról: nem fog összeomlani, amikor ráébred arra, hogy a világ túl ostoba vagy túl közönséges ahhoz, amit ő nyújtani akar. Csak aki mindennek ellenére azt kiáltja, »Mégis!« – annak lesz »hivatása« a politika.” Margaret Thatcher ilyen asszony, a film erről szól.

A szerző jogász