Kisebb testvéreink, gyermekeink egy olyan társadalomban nőnek fel, ahol a hajléktalanság – a kirekesztésnek és a jogfosztottságnak ez a szélsőséges formája – olyan természetesnek tűnik, mint az évszakok váltakozása.

Többről van szó, mint a törvény előtti egyenlőség elvének sérüléséről (a hajléktalan embereket sújtó hátrányos megkülönböztetésről a közszolgáltatásokhoz való hozzáférésben, a közterek használatában, a munkavállalásban és a rendőri intézkedések során) vagy a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségről. A keresztény szociális gondolat angol klasszikusa, R. H. Tawney szavaival: „Nem az a visszataszító, ha egy ember többet keres, mint mások [...], hanem az, ha bizonyos társadalmi osztályok ki vannak rekesztve a civilizáció mások által élvezett örökségéből, és ha a közös emberi lényeget – ami alapvető és mély – beárnyékolja a gazdasági egyenlőtlenség – ami felszíni és jelentéktelen.”

A hajléktalanként élő emberektől ezt a közös emberi lényeget tagadjuk el. Nehéz túlbecsülnünk a jelentőségét ennek a tanult érzéketlenségnek. Érdemes újraolvasnunk Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét úgy, hogy a mondanivalóját nem szűkítjük a totalitariánus diktatúrákra, hanem kiterjesztjük általában az elnyomásra. Az a kegyetlenség, ami a legeslegszegényebb embertársainkkal való bánásmódunkat jellemzi (amit ha nem követünk is el, hát jóváhagyunk), nem marad meg a hajléktalanként élő emberekhez való viszonyunkban, „ott van jelenvalóan mindenekben [...] az óvodákban, az apai tanácsban [...] abban, ahogy a gyermek idegennek felelget [...] hidegben és homályban, szabadban és szobádban”.

A közterületi hajléktalanság bebörtönzéssel büntethető szabálysértéssé nyilvánítása és a hajléktalan emberek fokozottabb hatósági zaklatása azonban sokakban éppen a kirekesztő szándékkal ellentétes hatást keltett: felháborodást szült, felébresztette a szunnyadó együttérzést a hajléktalanként élő emberek iránt. Azoknak a járókelőknek egy jelentős része, akik azon bosszankodnak, hogy a „hajléktalanok elfoglalják az aluljárókat”, ennek ellenére felháborodik azon, ha a rendőrség kiküldi őket a hidegbe, vagy ha azt látja, hogy rendőrkutyákkal ébresztik fel és ijesztgetik a fedél nélkül élő embereket. A hajléktalan emberek elleni nyílt uszítás sokakban kelt ellenérzést, amennyiben a „ne bántsd a kisebbet” (vagyis a kiszolgáltatottat) mélyen gyökerező – és ha a józsefvárosi vagy zuglói polgármester számára nem is, a legtöbb nagycsoportos gyermek számára is már érthető és átélhető – normáját sérti.

Talán emiatt – ennek ellensúlyozására – is történt, hogy most, amikor megérkezett az igazi tél, a rezsim már más arcát mutatja: Papcsák Ferenc, Zugló polgármestere, aki néhány héttel korábban még hajléktalan emberek saját maguk építette otthonait dózeroltatta el (jogellenesen), „rendkívüli védelmi bizottsági ülést” hív össze, és arról biztosítja a közvéleményt, hogy „az önkormányzat gondoskodik róla, hogy senkit sem hagynak sorsára”. Hegedűs Zsuzsa, a miniszterelnök tanácsadója drámai hangú sajtótájékoztatót tart, amelyben azonnali cselekvésre szólítja fel a belügy- és honvédelmi minisztert, az egyházakat és az önkormányzatokat a hajléktalan emberek túlélésének biztosítása érdekében. A miniszterelnök is megszólal, majd egyik este személyesen is meglátogat egy éjjeli menedékhelyet.

Úgy tűnhet, hogy a nagy hideg ráébresztette a politikai uralkodó osztályt a hajléktalanság problémájára, és ha eddig nem is, immáron készen állnak, hogy megtegyék a hajléktalanság visszaszorításához szükséges intézkedéseket. Ez azonban sajnos távol áll a valóságtól. A helyzet ahhoz hasonló, mintha lenne egy város, amit minden évben előre látható módon elöntene az árvíz: emberek tűnnének el, szenvednének sérüléseket és halnának meg, házak válnának lakhatatlanná. Miközben lényegében szakmai konszenzus van azzal kapcsolatban, hogy hova kellene gátat építeni az árvíz megelőzésére, a kormány erre mégsem szánná rá a szükséges forrásokat. Ehelyett a helyi önkormányzat, a civil szervezetek és egyházak – jelentős állami támogatással – minden évben mentőmellényeket osztanának ki az ott lakóknak, az áradást követően pedig csónakokkal járnák a települést túlélők után kutatva.

Bibó István így ír erről: „Természetes, hogy hirtelen társadalmi vagy gazdasági válságok idején, csakúgy, mint földrengés vagy árvíz idején, szükség van alkalmi segítő és jóléti munkára [...] Jaj azonban annak a segítségnek, mely gátak építése helyett örökké csak a düledező házakat akarja megtámasztani, s mikor a válság állandósulását látja, nem a társadalom szerkezetében rejlő okokat keresi és küszöböli ki, hanem [...] a bajok tüneti kezelésére való állandó készséget fejleszti ki magában.”

A politikai uralkodó osztály tagjai az utóbbi 20 évben minden télen megrendülten fedezték fel, hogy emberek élnek az utcán – aminek a legfontosabb oka éppen saját maguk tétlensége volt. A legnagyobb probléma ezzel nem az, hogy arcpirítóan álszent, hanem az, hogy nyilvánvalóan elégtelen. Olyan társadalompolitikára van szükség, ami biztosítja, hogy télen ne legyen szükség katasztrófavédelemre. Legszegényebb embertársaink többet érdemelnek annál, hogy az életveszély vagy túlzsúfolt, gyakran élősködőktől fertőzött tömegszállások közül kelljen választaniuk.

Hazánkat nem sújtja háborús pusztítás vagy természeti katasztrófa: a szegénység és a hajléktalanság elsősorban nem az ország gazdasági fejlettségével, hanem a rendszerváltás utáni kormányok társadalompolitikai mulasztásaival és a társadalom elosztási viszonyaival függ össze. A rezsim által megszüntetett Költségvetési Tanács számításai szerint a progresszív adóztatás felszámolása a következő három évben nagyjából 1600 milliárd forint bevételkiesést jelent a költségvetésnek – ennyivel lettek gazdagabbak a magyar társadalom jobb módú rétegei. A magyar állam száz év alatt sem költ ennyit lakásfenntartási támogatásra. És miközben a parlament törvénybe foglalta (nagyon helyesen), hogy az önkormányzatok feladata a hajléktalanság megelőzése, egyúttal megszüntette a helyi lakásfenntartási támogatást, ami éppen ennek lenne a legfontosabb eszköze.

A hajléktalanság visszaszorításához szükséges legfontosabb intézkedésekkel kapcsolatban lényegében szakmai konszenzus van, ezek a következők: a lakásfenntartási támogatás jelentős emelése, egy kiterjedt közösségi lakásszektor kialakítása, a legszegényebbek számára is hozzáférhető lakhatási formák (pl. szobabérlők háza) biztosítása, valamint a szociális és egészségügyi ellátórendszer általános fejlesztése. Fontos volna a hajléktalan embereknek szóló célzott lakhatási támogatás kiterjesztése is.

Ez nem jelenti azt, hogy ne volna feladatunk a közvetlen segítségnyújtás, sőt: ez ebben a helyzetben nemcsak az állam (amely jelenleg képtelen erre a feladatra), hanem mindannyiunk alapvető morális kötelessége. Ismét Bibót idézve: „az ítélet nem a szociális érzék konkrét megnyilvánulására [...] vonatkozik, hanem azok önigazolási vágyból eredő hamis értékelésére s az erre alapított társadalmi önelégültségre”. Arra, hogy azt gondoljuk: a hajléktalanság csak télen probléma, és hogy a megoldás pedig a hajléktalan emberek tömegszállásokon való összezsúfolása.

Az igazi társadalmi szolidaritást nem fűtött sátrak felállítása, a vasúti várótermek megnyitása, vagy egy új menedékhely hirtelen átadása jelzi majd – hanem az, ha ezekre nem lesz már szükség, akkor sem, ha nagyon hideg van, mert mindenkinek lesz hol laknia, és lesz pénze befűtenie az otthonát.

A szerző a Város Mindenkié csoport tagja