Lesz-e csoda a foglalkoztatásban?
Azt is tudjuk, hogy a kvalifikáltak – felső- vagy középfokú végzettséggel rendelkezők, szakmunkások – aktivitása megfelel az EU-s átlagnak. De súlyos a lemaradásunk a szakképzetlenek foglalkoztatásában.
A kormányok már régen felismerték e helyzet veszélyeit, és meg is fogalmazták a szükségesnek vélt politikákat: az élőmunka közterheinek csökkentése, a munkahelyteremtés és -megőrzés támogatása, a képzés, átképzés, felnőttképzés fejlesztése, valamint a munkaerő-piaci alkalmazkodás segítése a munkajogi szabályozás korszerűsítésével és folyamatos párbeszéddel. Ha az eddigi hazai politikákat összehasonlítjuk az EU-ban alkalmazottakkal, láthatjuk: nincs érdemi különbség. A célok és az alkalmazott eszközök nagyon hasonlók.
De az eredmények – vagy inkább az eredménytelenség – is meglepően hasonlók. A lisszaboni szerződés ambiciózus tervéből – 70 százalékos foglalkoztatás 2010-re – semmi sem valósult meg. Nálunk sem. A 15–74 éves népesség hazai foglalkoztatási adatai érdemben nem változtak. A 2011. III. negyedévi 3 millió 856 ezer fő 33 400 fővel több, mint 2010 azonos időszakában, de 91 500 fővel kevesebb,mint 2007-ben. A foglalkoztatási helyzet javítása jóval összetettebb, bonyolultabb feladat annál, semhogy akár helyes célok felvázolásával látványos eredményt lehetne elérni. Átfogó, érzékelhető változás csak hosszabb távon, több kormányzati cikluson átívelő politikával érhető el.
A fenntartható és versenyképes foglalkoztatáshoz legalább három feltétel egyidejű teljesülése szükséges:
1. valós szükséglet (kereslet) a termék vagy a szolgáltatás iránt;
2. a termék előállítására, illetve a szolgáltatás megvalósítására alkalmas – megfelelő tudással rendelkező – személy(ek); 3. a termeléshez/szolgáltatáshoz szükséges tőke és technológia biztosítása.
Itt is érvényesül a szűk keresztmetszet szabályozási elve: amiből a legkevesebb van, az határozza meg az összkibocsátás határát. A hazai foglalkoztatás növelésének fő akadálya – a rendelkezésre álló források mellett és a viszonylag magas munkanélküliség ellenére – a versenyképes tudással rendelkező szabad munkaerő szűkössége.
Mi javíthatja a foglalkoztathatóságot?
1. Munkahelyi szabadság. Történelmi tapasztalat, hogy az egyéni szabadság és a termelékenység között pozitív összefüggés van. A választási lehetőséggel és a jó választáshoz szükséges tudással rendelkező polgár kreatívabb, együttműködőbb, ezért hatékonyabb, mint az önállótlan, irányításra szoruló, önmegvalósításra esélytelen társa. Az elmúlt másfél év centralizációs hulláma, a személyi függőségek elburjánzása elfojtja az egyéni kezdeményezéseket, ami negatívan hat vissza a termelékenységre: a vevő értékítélete helyett egyre inkább az államnak kell megfelelni. Jó példa erre az adórendszer változtatása, ahol az adójóváírás azonnali megszüntetése miatt a vállalkozásoknak a kormány által „elvárt béremelést” kell megvalósítaniuk, ha nem akarják kizárni magukat az állami pályázatokból. Az is egyértelmű, hogy egy stagnáló gazdaságban a minimálbér 19 százalékos emelése a foglalkoztatás csökkentése irányába hat, elsősorban a kis- és középvállalkozásoknál. (Miközben érthető, hogy a kormány meg akarja akadályozni a nettó bérek csökkenését, amelyet mellesleg maga idézett elő.)
2. A munka modern civilizációja. A foglalkoztatási szint beragadásának másik fő oka a munka nélküli, versenyképes tudással nem rendelkező rétegek újratermelődése. Azokban a családokban, ahol a gyermek nem tapasztalja, hogy a felnőttek eljárnak dolgozni, ahol nem vagy kevéssé jut hozzá a korszerű műveltség alapjaihoz, sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy felnőve nem talál magának munkát. A tankötelezettség korhatárának csökkentése, az alapműveltség, az alapvető kompetenciák megszerzésének visszaszorulása a szakképzésben a versenyképtelen munkaerő újratermelődéséhez vezet.
Nem remélhetünk áttörést a meghirdetett közmunkaprogramtól sem, amely csak kiegészítő eleme lehet bármilyen foglalkoztatáspolitikai koncepciónak, hiszen – különösen a tervezett módon – nem lehet versenyképes. A minimálbér alatti díjazás, a szabályozás és a programok lebonyolításának átadása a Belügyminisztériumnak pedig inkább a XIX., mint a XXI. század viszonyait idézi fel.
3. Munka- és szociális misszió. A foglalkoztatási szint növelésére irányuló programot kisgyerekkorban kell elkezdeni. Ehhez az óvoda és az általános iskola színvonalának emelésére, a boldoguláshoz nélkülözhetetlen alapismeretek elsajátítására van szükség. Ha eredményt akarunk elérni, nem elegendő „csupán” a tárgyi és anyagi feltételek megteremtése, ahogyan a ma még versenyképtelen felnőttek munkaerő-piaci integrálásához sem elégséges megfelelő képzések, átképzések megszervezése. A segítségnek egyénre szabottnak kell lennie, vagyis olyan pedagógusokra, szociális munkásokra, családsegítő szolgálatra, illetve munkaügyi központokra van szükség, akik/ amelyek komplex módon, az egyéni és családi körülmények figyelembevételével tudnak segítséget nyújtani. Mindehhez a szolgáltatások fejlesztésére, egyfajta missziós program elindítására van szükség, amellyel – megfelelő átképzéssel – társadalmilag hasznos munkához juthatnának az állástalan diplomások és középfokú végzettséggel rendelkezők. Ehhez képest nap mint nap elbocsátásokról hallunk az említett területeken.
4. Helyi közösségépítés a hátrányos térségekben. Ugyanezzel a szemlélettel indokolt segíteni a leghátrányosabb helyzetű kistérségeket is, ahol az állami munkaerő-piaci ösztönzők általában nem működnek. A helyi adottságokra építő, a közösséget partnerként kezelő, a családokkal és vállalkozásokkal szorosan együttműködő, esetenként a munkát megszervező és irányító, az értékesítést is segítők közreműködésétől remélhető a ma még gyakran kilátástalannak tűnő helyzet megváltoztatása. Mindez nem az állami támogatás kiváltására szolgál, hanem éppen arra, hogy az állami támogatás eredményesen hasznosuljon. A támogatásokkal a helyi vállalkozások létrejöttét kell elősegíteni, arra is figyelve, hogy a vállalkozás előbb-utóbb ne csak a helyi igényeket legyen képes kiszolgálni, illetve a hátrányos helyzetű csoportokból egyre többen legyenek alkalmazottak e vállalkozásoknál. A hátrányos helyzetű térségekben meglévő széttagoltság oldását segítheti a szövetkezeti forma újjáélesztése, egyáltalán annak belátása, hogy e térség felvirágoztatásának záloga a közösségépítés, a hátrányos helyzetű rétegek kirekesztésének megszüntetése.
5. Nyílt párbeszéd a foglalkoztatásról. Az érdekképviseletek, civil szervezetek, állami intézmények folyamatos párbeszéde a foglalkoztatási programokról záloga a hosszú távú és tartós megoldásnak.
