Éhségmenők
Mintha nem értenék, hogy semmi különös nem történt, csupán aktivizálódott néhány, a reménytelenség és a tehetetlenség miatt türelmét vesztett ember, s elindult gyalog a fővárosba. Menetelt több száz kilométert a mínusz tízekben. (Igen, mentek velükMSZP-sek.Mehettek volna kereszténydemokraták is. Nem tették.) Közben összeakadt az „aki szerencsétleneket akar alázni, az semmit sem ér” kategóriába sorolható Tállai államtitkárral, akit Tóth kohász mintegy visszakézből tett helyre azzal, hogymunkába állt a neki ravaszul felajánlott hólapáttal. Az olvasztár ezzel az egy gesztussal elmagyarázta azt, amire a komplett ellenzék képtelen: a nincstelenek nem úri pimaszságból mulatnak havi húszvagy harmincezer forintos segélyből, hanem mert nem kapnak munkát. Tóth kohász két éve képtelen elhelyezkedni, és csak annyit akart üzenni az egykulcsos rémálom gőgös ötletgazdáinak: így nem mehet tovább.
A progresszívek meg persze küzdenek a lelkiismeretükkel, mert nem ígérhetnek Tóth olvasztárnak munkát, kenyeret és jólétet. Tony Blair így magyarázta a haladást: a progresszívek azért harcoltak, hogy az egyén átléphesse az igazságtalan korlátokat, amelyeket a szegénység és a rossz oktatás épít. Politikájukat az olthatatlan vágy mozgatta, hogy minden ember érjen el többet. A gondolat első válsága akkor következett, amikor felnőtt a generáció, amely előbbre jutott, s nem kért többé az államból: csupán többet akart keresni, s szabadon akarta elkölteni a pénzét. Ekkor föl kellett ismerni: ez maga a haladás. Blair azt hirdette, a középbal támogatói egyszerre legyenek ambíciózusak és együttérzők. Az ambíció miatt pedig ne érezzenek lelkifurdalást, mert az egyénnek érdemei szerint előre kell jutnia.
Azaz nincs miért szégyenkeznie annak, aki hajszolja a sikert, de emlékeznie kell arra, hogy miként kapott esélyt a kitörésre. Ezért elemi kötelessége szolidárisnak lennie Tóth olvasztárral. A haladók nem hazudhatnak munkát és jólétet a szerencsétleneknek, akik e nagy utat megtették, de arra föl kell esküdniük, hogy közpolitikai programjuk legfőbb célja az lesz, hogy minden nyomorult viskó lakója, s melós gyereke esélyt kapjon a jobb életre. S itt az ideje megérteni, hogy a progreszszív politikának nem a közösségimédia-fogyasztóknak és az elit értelmiségnek kell megfelelnie, hanem saját lelkiismeretének.
Együtt érezni pedig egyelőre nem szociális populizmus, hanem humanista minimum. Röhöghet rajtam a komplett Facebook-üzenőfal és Tumblr -társadalom, akkor sem szégyellem: legszívesebben megöleltem volna a Borsodból érkező Tóth Imre kohászt.
