Ott ültem hát egyik este, mint minden este, és a hozzám legközelebb eső asztalt néztem, ahol egy alig tizennyolc éves, pattanásos fiú ült kettesben egy lánnyal. De miután jobban megfigyeltem őket, úgy láttam, inkább a lány volt az, aki ült ott egy fiúval. Egy fiatalkorú nagyragadozó egy hosszú hajú, szemüveges, sovány fiúval, abból a nevetségesen vörösödő és hebegő fajtából, aki orosz nagyregényeket olvas, és ha nőre néz, lelkesülten azonnal Natasa Rosztovára gondol, s egy igazi Pierre Bezuhov helyébe képzeli magát. S magamat láttam benne, azt a hosszú hajú, pattanásos kis alakot, aki apróhirdetést adott föl a megyei lapban valami efféle szöveggel: „keresem Natasát, aláírás: Pierre”.

Nem jelentkezett persze senki.

Pedig az a hebegő, vörösödő, pattanásos fiú milyen sokszor elképzelte, hogy egyszer levelet kap egy nőtől, aki azt írja majd, hogy „megtaláltál, aláírás: Natasa (ha tényleg te vagy Pierre)”. Nem, én nem voltam persze Pierre, de mindegy ma már, a lányok sem voltak regényhősök, sem Rosztovák, sem Natasák.

Szóval ott ült az a lány azzal a fiúval.

S annak a fiúnak ez lehetett tán élete első randevúja, mert láttam rajta, hogy rettentőn hintázott vele a hajó. Első randi. S rögtön egy ilyen izmos nagymacskával, akinek női karmait már a méhmeleg műhelyében élesre fenték, s aki az asztalnál annak a szegény fiúnak a lelkén édesdeden és kegyetlenül játszott. Úgy tett, mint aki nincs ott. Mint aki nem éhes.

De az a fiú nem tudta még, hogy halálos ugyan a meccs, de mégiscsak játék.

Szegény feje folyton csak vörösödött és hebegett, és úgy bámult arra a kislányra, mint egy istennőre, a figyelme vigyázzban állt minden egyes szavára, és a szempillarebbenéséből is sorsdöntő üzenetet olvasott. A ragadozó persze nem ismert irgalmat, hanem élvezettel és jóllakottan tekingetett az étteremben körbe.

Néztem szegény fiút, s igazán megszántam. Mennyi szenvedés még, mennyi üres és céltalan este, mire az efféle húsevőkhöz megizmosodik a lelke. De akkor sajnáltam meg igazán, amikor a szépséges kis tünemény fölállt, a mosdóba elvonult, és magára maradt a fiú. Egészen önmagára. Akkor a tenyerébe temette az arcát, majd fölnézett, s mintha éveket öregedett volna. Hitetlenkedve rázta meg a fejét, „nem értem, nem értem, nem értem”, ez volt kétségbeesett arcára írva.

Hirtelen megint megláttam benne magamat, és segíteni akartam neki. Még időben segíteni, bátorítani kicsit a hullámverésben.

Egy cetlire lefirkantottam hát egy mondatot, s az egyik pincértől – inkognitót kérve – annak a fiúnak odaküldtem.

Elolvasta az üzenetemet, s nézett szegény zavartan, látszott rajta, hogy nem értett belőle semmit. Hogyan is, hiszen olyan fiatal még – de húsz év múlva, ott a pultnál, addigra megérti majd, hogy „ez a nő itt Natasa – ha most eljátszod neki Pierre-t”.