Etetés

Akármilyen az idő, ha ilyen hideg van is és ekkora hó, havonta egyszer kimegyek a telekre akkor is. Meg kell néznem, mi van, betörtek-e, és mivel nyilván betörtek, mit vittek, el mi kárt tettek meg különben is, ha már az embernek van egy ilyen kis hétvégi háza, hát csak ránéz arra néha.

Vasárnap reggel kibuszoztam tehát, s tapostam a havat, aztán egy fertályórát a szőlőhegyre fel. Kocsinyomban lépdeltem, ebből már tudtam, hogy kinn van szomszédom is a Pajeróval, és valóban, már messziről láttam a nagy vörös autót odafenn, majd Zsoltit is, kinn szorgoskodott a kertben.

Mérsékelten voltam lelkes ettől.

Jó szomszéd a Zsolti, szó se róla, csendes, segítőkész, de van két olyan tulajdonsága vagy vonása, vagy nem is tudom, mije, amely meglehetős viszolygással tölt el engem, mit tegyek. Az egyik, hogy vadászik, vadul, szenvedélyesen, mániákusan vadászik madárra, csakis madárra, de arra mindre, mindenre lő, ami repül, csicsereg, totyog, fütyöl, ugrál, csőre van, tolla, szárnya, kivétel nélkül mindre. A másik, amit nem szenvedhetek Zsoltiban, az a mosolya. Van neki egy sajátos mosolya, olyan az a mosoly, hogy elborzad tőle az ember, én csak úgy mondom magamban: halálmosoly.

No de mindegy, szomszéd, szomszéd, együtt kell élni vele. Köszöntem is neki barátságosan, mikor fölértem, ő pedig beinvitált a kertjébe, és gyorsan kihozott a házból egy-egy köszöntő kupicával is. Közben én meg csodálkozva néztem, min mesterkedett, mert az nem volt egyéb, mint egy a cseresznyefáról láncon lecsüngő, jókora madáretető, amelyet már teli is szórt mindenféle maggal, és amelyben már ott is kapirgált egy cinkepár.

„Hát ez meg mi?”, kérdeztem, miután ledobtuk a jó kis kisüstit. „Nem látod, kérlek? Madáretető.” „Te csináltad?” „Én hát, kérlek. Imádják a madarak.” „Hm”, gondolkoztam el, aztán csak kiböktem: „De hát te ölni szoktad a madarat, nem etetni.” „Megváltoztam, kérlek. Múlt héttől megváltoztam. Kedd délután úgy döntöttem, hogy jó ember leszek. Mostantól jó leszek a madarakhoz.” „És megy?” „Persze, hogy megy.” „És nekik is megy?” „Kiknek, kérlek?” „Hát a madaraknak.” „Már miért ne menne, kérlek?” „De hát megölted az apjukat, anyjukat, fiókáikat.” „Ugyan”, legyintett Zsolti. „Ezek fütyülnek rá. Madarak. Csak magukkal törődnek. Ha nekik maguknak jut, más nem érdekli őket.” „És elhiszik ezt neked? Ezek a madarak… Hogy megváltoztál? Hogy jó lettél?” „Ezek? Ezek mindent beszopnak, kérlek. Madarak. Különben is, nem kérdeztem őket. A madarakat nem szoktam kérdezni. Legföljebb konzultálok velük néhanap. Ha van rá érkezésem. Nem érdekel, mit gondolnak, éreznek. Csak az érdekel, hogy viselkednek.” „És hogyan kell viselkedniök, Zsolti?” „Kezemből kell enniök, kérlek.” „És esznek?” „Persze.” Benyúlt a zsebébe, kivett onnan egy marék napraforgómagot, és tenyerét kitárva nyújtotta karját. Húsz másodperc múlva ott szemezgetett rajta egy megtermett fekete rigó. „Te Zsolti! És amelyik mégsem eszik a kezedből?” Orcáján szétterült a mosoly, az a mosoly, és úgy mondta: „Azt azért lelövöm.”

-
FOTÓ: MTI NAGY LAJOS
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.