Rátért a fenntarthatatlan, államvezérelt, az állami költést és a belső fogyasztást erőltető, szerkezeti reformokat kerülő útra. A rosszul – 2006–2008-as Gyurcsány-politika – és a jól – 2009-es Bajnai-csomag – végrehajtott kiigazítások megakadályozták az állam csődjét, de nem találták meg az új növekedési pályát. A nemzetközi válság kihívására adott elhibázott gazdaságpolitikai válaszával az Orbánkormány tartósan a nulla növekedési pályájára lökte a gazdaságot: 2007 és 2014 között nincs és nem lesz növekedés. Az útvesztés éveiben nemcsak az egész politikai osztály, de a gazdasági, a szellemi és amédiaelit is hitelét vesztette a kül- és belföld előtt.

A második polgárosodás – az állami polgárosítás csődje: 2001 óta az egymást követő kormányok eltérő célokkal és különböző eszközökkel megkíséreltek egy államvezérelt polgárosítást. Ebben a folyamatban a felfelé törekvő középosztály magatartásában és erkölcsében természetessé vált a jog megkerülése és az erő alkalmazása, az adósságok halmozása és áthárítása az utódokra vagy a hitelezőkre, az állami előnyök élvezete és a kötelezettségek alóli kibújás. Az állam védte polgárnak éppúgy hiányoznak a válságkezelő reflexei és eszközei, mint a polgárt védő államnak: védtelenül állnak a külső eladósodással szemben. A klasszikus Kádár-korban, az első polgárosodás idején, félpiaci gazdaságunk volt individualista konzervatív – önkizsákmányoló, megtakarító – értékrenddel, ma oligarchikus gazdaságunk van, individualista szociálprotekcionista értékrenddel – rossz kombináció. Az elmúlt másfél év a felső és felső középnek kedvezett a közép és alsó közép ellenében, megsemmisítette a középosztály egységét.

A vezér-, konfliktuselvű pretoriánus politika és rendszer kiépülése és hanyatlása. Az ezredforduló óta először a jobboldal, majd a baloldal fogott hozzá a parlamentáris jogállam leépítéséhez és egy vezér-, konfliktuselvű pretoriánus politikai rendszer kiépítéséhez. Fokról fokra kiiktatták a vezérközpontú végrehajtó hatalom és az oligarchikusan működő parlament közötti alkotmányos ellenőrző, illetve a kormányzati bürokratikus rendszereket. 2010–11-ben a tekintélyelvű vezérhatalom a parlamenti eszközök alkalmazásával alkotmányossá tette a pretoriánus rendszert: nincs más hatalmi súly, mint a korlátlan vezéri hatalomé és a kézben tartott parlamenté. Ennek a rendszernek a belső legitimációját a választók többségének erőhatalmi védelme, gazdasági és társadalmi biztonságának garantálása adná. De a pretoriánus hatalom alkalmatlannak bizonyult a válság kezelésére, s a választók legalább annyira félnek a védelmet ígérő központi hatalomtól, mint azoktól az erőktől, akik ellen védelmet ígér.

A rendcsináló és büntető állam megteremtése. A választók és a centralizálódó állam kölcsönös összjátékából 2007 és 2011 között létrejött a rendpárti és büntető állam. 2002-től az állam és a társadalom megindult az emberi jogokat tiszteletben tartó, a független igazságszolgáltatás, a szolgáltató állam, a bűnmegelőzés és utógondozás, a zéró toleranciával szembeni, társadalomintegráló európai úton. Ebben a folyamatban részben a gazdasági és politikai válságok, részben a megijesztett közvélemény közvetlen nyomására törés következett be, és elindultunk az ellenkező irányú, amerikai utas, a titkosszolgálati eszközöket korlátlanul alkalmazó, az ügyészséget egyoldalúan fölhatalmazó, az emberi jogokat nyíltan korlátozó zéró tolerancia irányába. Az állampolgár állami védettségének jelszavával véghezvitt átalakítások hatására az állampolgár jogilag védtelenné és kiszolgáltatottá vált. A jogállam összecsuklott és különleges felhatalmazású szervezetek, diszkrecionális jogkörben szolgáltatnak „jogot”.

Bizalmi válság kint és bent. Magyarországgal szemben bizalmi válság alakult ki, leminősült a befektetők, a nemzetközi pénzügyi intézmények, a világ nagyhatalmai, a hitelminősítők szemében. Okok: a kormány kiszámíthatatlansága; az egyeztetések elmulasztása; a nemzetközi standardok és intézmények figyelmen kívül hagyása; az európai válságkezelés akadályozása. Következmények: megroppant a bizalom a magyar kormány és vezetője hitelességében, és ezért Magyarországban; megsemmisültek a Bajnai-stabilizáció eredményei; az ország fizetőképességét, programjának hitelességét az IMF-nek és az EU-nak kell biztosítania. Belső bizalmi válság alakult ki. A 2010-re összeillesztett nemzeti és polgári Magyarország önazonossága széttöredezik. Kik vagyunk mi? – ez 2010 kérdése.

Mi vagyunk a nemzet! We are the nation! Nem vagyunk hazátlan szocialisták, se nyilas csőcselék! Ezeréves európai nemzet vagyunk, önazonosságunk alapja: a közös történelmi múlt; hogy hiteles vezetőnk és az egész nemzetet átfogó, meggyőző többségünk van. A magyar nemzetállam és központi kormánya képes kellő védelmet nyújtani a válsággal szemben és fölépíteni egy új Magyarországot. Unortodox, szuverén nemzeti úton járunk. Nem vagyunk egyedül, mert nemzetünk kísérletét hatalmas stratégiai szövetségesek támogatják. A nemzeti kormány a válságot a nemzet javára, az idegen tőke kárára oldja meg, ezért fájdalom nélkül alakítja át a nagy rendszereket; a kétharmados Magyarország joga, sőt kötelessége, hogy a parlamentet és a kormányt korlátozó valamennyi külső és belső autonó miát megsemmisítsen, hogy külső és belső szuverenitását, mozgásterét a nemzet érdekében bővítse.

Az önazonosság valamennyi eleme megroppant. Kiderült a válsággal szembeni védtelenség és a kormány gyengesége. Megrendült a nemzeti külön út politikája, vissza kellett térni az IMF-hez és az EU-hoz. Nincsenek hatalmas szövetségesek, nem jönnek a kínai, orosz, arab befektetők. Magyarország nemzetközileg elszigetelődött. Az ország bármikor fizetésképtelenné tehető. Nem lehetséges a válságot a külföldre, a bankokra hárítani és a nagy rendszereket fájdalom nélkül átalakítani, csak a magyar társadalmon belül, egymás hátrányára lehet megoldani. Kiátkozott megszorító intézkedések, intézménybezárások következnek. A kormányfőnek nincs korlátlan hatalmi monopóliuma, megkerülhetetlenek a nemzetközi intézmények, tárgyalni kell az erős társadalmi és gazdasági csoportokkal.

Az alkotmányos ellensúlyok korlátozása nemzetközi tiltakozást vált ki, nem nő, hanem csökken a kormány mozgástere. Dél-keleti lesüllyedés vagy északnyugati felzárkózás. Külső választási kényszerben vagyunk. Látszólag dönthetünk Nyugat – Washington és Brüsszel – vagy Kelet – Peking és Moszkva – között. De valójában nincs választásunk, mert nem kellünk a Keletnek. Az igazi döntés, hogy minden erőnkkel az észak-nyugati – Berlin és Párizs, Bécs és Varsó – irányt követjük-e, vagy lecsúszunk a dél-keleti –Athén és Lisszabon, Belgrád és Kijev – vonalra. A föderatív és nem a konföderatív Európa felé, a nem formális kritériumokkal, hanem a reálkonvergencia alapján integrált európai kontinens irányába fordulunk, és nem az izolált és nemzeti szuverenista álomvilág felé. Miként egész Európában elmosódik a bal/jobb választóvonal, és láthatóbbá válik a nemzeti, nacionalista/európai, globalista megoszlás, Magyarországon is itt húzódik a választóvonal. A parlamentben kétharmadosnál nagyobb arányban ülnek a nacionalista, az Európa-ellenes képviselők. Az „Igen-Magyarország”, amely igent mond, és nyitott a világra, Európára, a szomszédjaira, szűk választói kisebbségben van, a „Nem Magyarországával” szemben. A magyar külpolitika hármas kritériumát újra kell vitatni, lehet, hogy átváltozik: a) északnyugati tömbbe való reálgazdasági és társadalmi integrálódás (euróövezet és V4-együttműködés); b) a határon túli magyar közösségek autonóm politikai, gazdasági és kulturális törekvéseinek támogatása; c) szomszédokkal való viszony konszolidálása és megbékélés kezdeményezése. Rövid távon bizalomerősítő lépésekre van szükség: a fiskális föderációmelletti elköteleződésre és az IMF/EU-hitelmegállapodás megkötésére.

Mi a teendő?

Vissza az alkotmányos jogállamhoz. Bajnai szerint hármas elvet kell követni: 1. a demokratikus jogállam vonatkozásában a követelés: „mindent vissza”. 2. A gazdaság tekintetében a fenntartható növekedési pályára állítás ésszerű gazdaságpolitikával és a szükséges reformokkal. 3. A társadalomban törekedni a társadalmi esélyegyenlőség és integráció megteremtésére, a súlyos egyenlőtlenségi és dezintegrációs folyamatok megállítására. Új szegénységpolitika a társadalmi robbanás és/vagy a végleges leszakadás elkerülésére. 2014-ben, békés, tárgyalásos úton, helyre kell állítani a III. köztársaság alkotmányos rendjét. A maradék alkotmányos rendszernek addig három védelmi lehetősége van: a) a demokratikus kataszter és az alkotmánykiegészítés fölötti dialógus; b) az európai jogharmonizáció; c) az alkotmányvédő tömegmozgalom. De a különböző szakmáknak van két és fél évük, hogy végiggondolják és párbeszédet folytassanak arról, milyen legyen a ’14 utáni alkotmányos rend, hogyan illeszkedjen az 1989–2012-es és a 2012–14-es rendszerekhez, hogyan alakuljon az igazságszolgáltatás rendszere. Felül kell vizsgálni a büntető állam intézményeit és szabályait, meg kell alkotni a szolgáltató, emberi jogokat tiszteletben tartó állam jogintézményeit és szabályait.

Gazdaságpolitikai irányváltás –kiegyezések kényszerpályán. Az unortodox, háborús, „magyar utas” politika elfogyasztotta a belső tartalékokat, megfosztotta hitelezési és beruházási forrásaitól az országot, befagyasztotta a fogyasztást, nem bővítette a foglalkoztatást, tönkretette nemcsak a kormány, de az ország hitelét. Ez a politika az államcsődhöz vezethet. Az ortodox liberális, „német utas” kiigazítás átmenetileg stabilizálhat és hitelesíthet, de recessziós, illetve nulla növekedési pályán rögzít, befagyasztja a meglévő szerkezetet, lehetetlenné teszi a növekedés beindítását, a fenntartható pályára való visszatérést. Surányi György 2005 óta vitatja a maastrichti kritériumok érvényességét, és javasolja a külső egyensúlyi mutató, a fizetési mérleg, illetve a reálkonvergencia figyelembevételét az európai közösségben, 2008 ősze óta hangoztatja, hogy a „német utas” kiigazítási politikát keverni kell a heterodox, „angolszász utas”, növekedés- és foglalkoztatás-központú gazdaságpolitikával. Ezt teszi Mario Monti a Salva Italia megszorító és a Cresci Italia növekedést ösztönző csomagjának egymás mellé helyezésével, vagy Mario Draghi az ECB likviditásteremtő programjával Európa szintjén. Magyarország mindezt az IMF-EU-ECB Standby hároméves hitelcsomag, és a hozzá kapcsolódó Világbank-EIB-EBRD fejlesztési csomag keretein belül teheti. Az egyik ágon újra kell egyensúlyoznia a fenntarthatatlan adórendszert, felül kell vizsgálnia a kiadási oldal szerkezetét. A másik ágon végrehajtható programot kell kialakítania a tömegközlekedés – MÁV, BKV – adósságkonszolidációjára, saját lábra állítására és fejlesztésére; az egészségügy, az oktatás és a nyugdíjrendszer átalakítására. A dialógust megtagadó politikát fel kell váltani a kiegyezések politikájával, így a nemzetközi szervezetekkel – IMF-EU-ECB, illetve Világbank-EIB-EBRD –; az MNB-vel, hogy végre összehangolhatóvá váljék a költségvetési, a jegybanki és a jövedelempolitika; a pénzintézetekkel, hogy helyreálljon a hitelezés; a nagy beruházókkal, hogy élénküljenek a beruházások és a K+F tevékenység; a szakszervezetekkel, hogy a munkaoldal képviseltethesse magát a válság kezelésében.

Kik vagyunk mi? Mi vagyunk a nép! We are the people! Ellenzéki pártok, civil mozgalmak, szakértői körök együttes célja nem annyira az Orbán-rendszer megdöntése, hanem egy másféle demokratikus jogállami rendszer programjai körüli összefogás. A bukás után kormányozni kell. A ’14-re összeérő Ellenzéki Kerekasztalnak nemcsak azt kell igazolnia, hogy ő van a népért és nem a nép őérte, de azt is, hogy kormányképes alternatívát tud nyújtani. Az alkotmányos rendszerben a konzervatív helyreállítás, a társadalmi térben a radikális változtatás szükséges. Társadalmi kísérletre, új társadalmi integrációra van szükség, amely nem ejti ki területi, faji, osztályalapon a magyar társadalom egy részét. Eszembe jut Várszegi Asztrik szentbeszéde: „Legelőbb emberek vagyunk, azután testvérek Krisztusban, s végül magyarok. Emberként fajra, nemre, vallásra tekintet nélkül kell egymással szemben viselkednünk. Ne feledjétek, hogy Jézus Krisztus a szegényekért, a gyámolítottakért jött el, a szeretetet és a megértést, egymás iránti szolidaritást hirdette. S végül úgy lehetünk magyarok, hogy a magunk büszkeségét nem mások ellenében, nem magunkat mások fölé helyezve ajándékként fogadjuk el.” Ha Északkelet-Magyarország és/vagy a roma népesség integrációját speciális eszközökkel, a központi kormány, az EU, az önkormányzatok, a helyi vállalkozók anyagi és szellemi erőforrásai nak összpontosításával, az érintettek aktív bevonásával, a munkát terhelő adók csökkentésével, a felnőttképzéssel, a helyi közmunkaprogramokkal, a közalkalmazotti pozitív diszkriminációval stb. nem oldjuk meg, akkor nemcsak a szélső jobboldal előretörésével, de társadalmi robbanásokkal is szembe kell néznünk. Ha a felnövekvő, képzett nemzedéknek nem tudunk távlatot nyújtani, ha boldogulását másutt kell keresnie, leszakadásunk tartóssá válik. Ha az ország motorja, Budapest leáll, nem lesz erő, ami fölemeljen öthét éves stagnálás után. Ha könyörtelen kultúrharcban, gyilkos médiaháborúban telik majd a jövendő néhány év, kegyetlen bosszú jön 2014-ben, és kezdődik minden elölről.

Valamennyien felelősek vagyunk Magyarország romlásáért.Ki így, ki úgy. Eljött a cselekvés ideje. Ez először párbeszéd emberi nyelven. Nem leckéztetés, nem erkölcsprédikáció. Hallgatjuk őket, nem csak a saját hangunkat. Nem Igazság, hanem igazságok vannak. Nem Megoldás, megoldások léteznek. A nép leválthatatlan. Csak vele és általa emelhetjük fel az országot. „Jöjj hirdetni velem, hogy már közelít az az óra, / már születőben az ország…”

MARABU RAJZA