A kilencvenéves Göncz Árpádnak

1. A hétfőt már nem szeretem. A fogyasztói és a kereskedői szokások változásával a vasárnap lekerült az ünnepélyesség magasságából, s vele a testi és lelki feltöltődés eszménye is fokozatosan lehámlik róla. A vasárnap kiárusításával a heti ciklikusság elve is lassú feledésbe süllyed. A zsibvásári maszatban a hétköznapok is veszítettek eredeti utalásgazdagságukból. A vasárnap a feltöltődés, a hétfő az újrakezdés többletjelentéseit is magában hordozta. E váltás misztériuma is feláldozódott a fogyasztói társadalom oltárán. Beszédünkben, viselkedésünkben, igényeinkben a mohóság mint kultúra, a butaság mint korszellem jelenik meg. Nem is vesszük észre. Vagy alig. Ha mégis, hárítunk, engem nem érint. A jelenkori hétfőről már lehetetlen elhinni, hogy képes lenne mozgósítani, lelkesültséget ébreszteni. Minél mértéktelenebbül és nyersebbül, annál átszellemültebben hirdeti a tömegtársadalom, hogy szinte mindent, még a napok jelentéseit is jogosult átformálni. Már csak abban reménykedhetünk, hogy ezek a sok irányból manipulált tömegérzelmek nem lesznek ártalmasak önmagukra, s a szabadság mohó élménye nem korlátozódik a zsigeri igények kielégítésére, nem hozza magával a kultúra felfüggesztését. És a politikumét. De elég a pátoszból! Meg kell szokni, hogy nem szabad megszokni semmit! Az alakulások kiváltotta hányingert sem. S hogy szemet szúrjon a kontraszt, egy konkrét hétfői nappal folytatnám, amely, kivételesen, lendületet árasztott.

2. 2011. október 17-ét írtuk, amikor a 63-as út dunaszerdahelyi szakaszánál a fékre léptem. Túlontúl szép, hogy igaz legyen, gondoltam tolatás közben, majd alaposabban szemügyre vettem a – mint utóbb megtudtam, szombattól kint álló – közlekedési táblát. A látvány a politikum és az esztétikum radikális egységét sugallta, szokatlan államigazgatási tárgyilagosságot. A tábla kétnyelvűsége azt tükrözte, a Szlovák Köztársaság, s benne a két legerősebb csallóközi etnikum mellőzhetetlen identitásképző elemnek tartja anyanyelvét. Azt is nyilvánvalóvá tette, hogy egy valóságosan kétnyelvű régióban egyik nyelv sem szorítható a magánélet szűk köreibe, mert a közélet és a közigazgatás egynyelvűsítésével a másik nyelv állandósult légszomjra lenne ítélve. Meg azt is, hogy ami az egykori nemzetállamok alapcélja volt, az asszimilálás, napjaink demokratikus jogállamában már barbarizmus. Ez a tábla épp tárgyilagosságával több, gazdagabb, igazságosabb az egynyelvűnél, az ország társadalmi tőkéjét is növelhetőnek sejteti. Fent az államnyelven, alatta a nemzeti kisebbség nyelvén használt megnevezés. Bratislava, Pozsony; Dunajská Streda, Dunaszerdahely; Gabcíkovo, Bős. Nem jelöl magasabb- és alacsonyabbrendűséget. A fentet és a lentet az azonnali értelmezhetőség követeli meg, de ezzel egyértelműsít, s nem diszkriminál. A betűtípus és -méret, a szín azonossága is tárgyilagosságot tükröz. S azt, hogy akiket jelölnek, nemcsak az állam és a legfelsőbb hatalom, de egymás előtt is egyenlők. Azazhogy szeretnének azok lenni, intelmez „A kétnyelvű Dél-Szlovákiáért” civil csoport üzenete. A magukat a szlovákiai magyar közösség tagjaiként meghatározó csoport tagjai névtelenek. Ami ugyanúgy csökkenti hitelességüket, mint az internetes aktivistákét az anonimitásuk. A maszkolásnak tengernyi oka lehet, szerepjátszás, manipulációs kényszer és lehetőség, sok minden. Ettől még ellentmond annak a demokratikus tételnek, hogy az igazán szabad cselekvés a nyilvános cselekvés. Élek a feltételezéssel, hogy a csoport tagjai csak tessék-lássék keresnek szövetségest a régióban működő szlovák civil csoportok tagjai között. Ha egyáltalán. Pedig a kétnyelvű Dél-Szlovákiáért cselekedni képes szlovák polgári kurázsi mozgósítása a közösségi eszmény jelenidejűsítése, azaz korszerűsítése szempontjából sokszorosan jelentősebb, mint egy táblaállító performance. A figyelemfelkeltés természetesen rendkívül fontos, ám annak eldöntése, hogy továbbra is fenntartódik-e az együtt vagy külön politikai eszméjének dilemmája, ezerszer fontosabb.

3. Az önmagában nem lenne baj, hogy a szlovák államnyelvtörvény nem veszi figyelembe a magyar nemzetiségűek szabadságérzetét és spontaneitásába vetett hitét, az viszont már a törvény morális legitimitását vonja kétségbe, hogy szupremáciájával determinálja a kisebbségi nyelvhasználati törvény kereteit. Mondhatni, fogva tartja. A szlovákok körében tradicionálisan magas színvonalú a magyarnyelv-használattal szembeni társadalmi ellenállás kultúrája; a kisebbségi nyelvek jogállásának megítélésénél a kiegyezés kori Magyarország asszimilációs politikája szolgál mintául számukra. Ezt persze nem hangoztatják, de a kultúrájukba ivódott, mint a magyarokéba a szabadságharcos szellem. A modern szlovák politika egyik legvégzetesebben elfajzott formája, ahogy a magyar nyelv közéleti és közigazgatási érvényesíthetőségének következetesen gátat szab. Ezért döcög a tavaly jóváhagyott kisebbségi nyelvhasználati törvény érvényesítése is. Ha valaki 2012. január 1-jétől hivatalos ügyeit magyarul szeretné intézni, az állami és közhivatal köteles nyilvános helyen tájékoztatást nyújtani számára, mit és hol intézhet anyanyelvén az állampolgár. A törvény előterjesztői, a Híd-Most politikusai joggal feltételezték, hogy ez a rendelkezés irritálni fogja az egynyelvűséghez szokott bürokratikus hatalmat. A szlovákiai magyarok idén júliustól már kétnyelvű űrlapokon intézhetik ügyeiket. Magyarul kérhetik a házasságlevelet, a születési és a halotti anyakönyvi kivonatot, a különféle igazolásokat, határozatokat, engedélyeket, jogosítványokat és állásfoglalásokat is. Az ebből eredő éles dilemma mégsem az, hogy ezeket a jogokat megvonja-e tőlük a következő, feltehetően Robert Fico vezette kormányzat – valószínűsíthető, hogy nem –, hanem az, vajon hány szlovákiai magyar kéri a magyar nyelvű ügyintézést, s hányan viselkednek asszimilánsként. Ritkán annyira tettre kész a bürokratikus hatalom, mint ennek a táblának az eltávolításában, kedden már hűlt helye volt. Pedig nem fertőzött, rombolt és elvett, ellenkezőleg, gyógyított, teremtett és hozzáadott. A szlovákiai magyarok eddig kiteljesületlen, de annál erősebb otthonosságvágya tárgyiasult benne. Ha azt feltételezzük, hogy a hazafiság konkrét dolgok szellemi erejéhez köthető érzelem, adódik a kérdés, milyen konkrét dolgok szellemi ereje teremthetné meg a szlovákiai magyar hazafiság-tudatot? Na nem azt a fajtát, amely ugyanolyan mágikus erővel bír és misztikus bölcsességet sugall, mint a nemzeti hazafiság látnoki aurája, hanem azt a kettős kötődésű, két irányba teremtő szlovákiai magyar hazafiságot, amely beéri önmagával, s amelyet objektív és legitim valóságként él meg. Képzeletemnek ez a hazafisága önnönmagában két-, európaiságában hárompólusú, teljességében mégis azt az egyetlen álláspontot képviseli, amelyben megmutatkozhat spontaneitása, érvényesítheti magát, felelősséget vállalhat magáért,mert csak az így értelmezett szabad cselekvésben rendszerezhető számára a világ. Mivelhogy a rendszerezés minden kultúra és minden erkölcs alapja. S ehhez még annyit, nem csak útjelző tábláitól, mindenétől megfosztható az ember, a méltóságától azonban soha. Az, amíg áthatja az eszmény megvilágító ereje, bévül van. Ha már nincs bévül, nem nevezhető méltóságnak. Bárminek, de annak nem, mert abban az izében, Hajnóczy Péterrel szólva, sötét van, mint a fasírtban.

4. A létminimum határán élő ember nehezen fogadja el, hogy a politika képtelen fenntartani a jóléti társadalomnak azt az eszményét, amelyre 1989-ben Közép-Európa annyira vágyott. Egzisztenciális félelmének növekedésével politikaundora is dagad, mint a kisgömböc. Szlovákiában mintegy tízezer, Facebookon verbuvált tüntető vonult utcára, hogy tiltakozzon az egyik legerősebb szlovák pénzügyi csoport és a pártokrácia korrupciós ügyei ellen. A tüntetők miniszterek, pártelnökök, parlamenti képviselők menesztését, a márciusi választások őszre halasztását követelik, azzal a nem titkolt programtézissel, hogy haragjuk őszig börtönbe kényszeríti a korrumpált politikusokat. Az ország fennállása óta még nem ütközött társadalmilag egységes morális ellenállásba a teljes politikai elit, érthető, hogy a Gorilla-ügy hetek óta mámorban tartja a médiát. Az ügyet kirobbantó titkosszolgálati iratot – amelyről a rendőrség, az ügyészség, néhány rangos szlovák politikus és újságíró közel hét éve tud, kisebb-nagyobb részleteiben ismeri – két hónappal a választások előtt szivárogtatták ki. Nehéz elhinni, hogy nem manipulációs célzattal, „black PR” szolgálatában került a netre. Maguk a politikusok sem vitatják, hogy a korrupciós ügyek feltárására és a vétkesek megbüntetésére irányuló tüntetői követelések jogosak, de hozzáteszik, az igazságszolgáltatás nem az utca, hanem a bíróság feladata. Nem hajlandók elhagyni a politikát. A tüntetések egyik ezotériával foglalkozó fiatal főszervezője a kérdésre, hogy miben látja a rendszer legnagyobb problémáját, így felelt: „Mindenben. Alapjainál fogva beteg. Rossz alapokra helyezték”. Szerinte „az embereknek kellene kormányozniuk”. Hogy miként és hol döntenék el, ki kapjon mandátumot, azt válaszolta: „Az interneten. Ez az elképzelésem, nem vagyok alkotmányozó. Megnyitom a vitát. Nem minden témában kérnénk véleményezést, csak abban, hogy mit tartalmazzon az alkotmány. Úgy gondolom, az emberiség transzformálódik, evolúciós lépés előtt áll.” A tüntetésszervezők demokratikus jogállamról való ismereteinek zavarba ejtő hézagossága oly mértékig gyengíti spontaneitásuk hitelét, hogy azzal már hatékonyságukat kockáztatják. Fedor Gál szociológus egyenesen őrült vízióknak nevezte politikai követeléseiket, s kijelentette, a tüntetéshullám nem változtatja meg a szlovák társadalmat, mert a korrumpálásokban nemcsak a politikusok, a teljes társadalom benne van. Igaza van. Nyakig, tradicionálisan. A demokratikus jogállam intézményrendszere 1989-et követően úgy-ahogy átszivárgott az euroatlanti világból Közép-Európába, a protestáns etika honosításához azonban létfelfogásunk vasfüggönyeit kellene lebontanunk. S ez több száz éve nem megy. Nincs hozzá kurázsink.

5. Weben írt alkotmányhoz van. Hehe, mondaná Vonnegut. Maradi vagyok, nem tanulmányoztam az internetfüggők álmait, a weboldalakban élők reményeit, gőzöm sincs, mi az online aktivizmus csúcsa. Talán a globális állam alkotmánya. Nem viccelek, a virtuális világon belül semmi sem abszurd. Minden valóság. Tényleg. A korlátlan szólásszabadság korlátlan butaságok tömegét is termeli. A felelősséghiányos, következmények nélküli véleménynyilvánítás szabadságának végtelenített médiafelülete csak látszólag ártalmatlan. A közelmúlt bizonyította, tömegek villámgyors mobilizációjára képes. A korrupció ellen mozgósító szlovák fiatalokra szükség van, mint a tiszta levegőre. A despotákra, a manipulátorokra azonban nincsen. Mindketten a virtuális tér utasai. A jogállam kontrollrendszerét tökéletesíteni kell, s nem delegitimizálni, hiszen napjainkban minden olyan társadalom napok alatt katasztrófaközeli helyzetbe kerülhet, amelyben a felelőtlen világámítóknak lehetőségük van a tömegek mozgósítására. És van. Napjaink biztonságpolitikája sosem látott komplexitást igényel, hiszen információs világunk tágulásával permanens veszélybe sodródtunk. Gyors élet, mohó élet, kockázatos élet. A szociálpszichológia szerint a tömeg egyetlen test és egyetlen lélek. Egyszerű, primitív jelszavakat és megoldásokat hirdet, függetlenül attól, hogy a gyakorlati életben megvalósíthatóak-e, vagy sem. A szociálpszichológiában az abszurd is legitim. Nyilván. Nem véletlen, hogy Václav Havel számára az abszurd nem volt értelemidegen. Ha annak tartotta volna – de sosem volt fölényes –, önmagát gátolta volna abban, hogy megmártózhasson benne, kutathassa logikai, mentális összefüggéseit. Hogy topológiailag értelmezni tudja a modern kori primitivizmus intellektusát. Mindig reménytelenül pontos akart lenni, s ha nem jött ki, paradoxonokkal érvelt. Elméjét egyfajta topológiai rend szabályozta. És az a harmónia, ahonnan megbonthatatlan szimbiózisnak érzékelte a művészet és a politikum ethoszát és esztétikumát. Ebben szellemi társa nagyra tartott kollégája, a tegnap kilencvenéves Göncz Árpádnak. Mindkettejük habitusának meghatározó sajátja az a kierkegaard-i gesztus, amely szerint az áldozathozatal erkölcse tagadja a számítást. Nincs ingadozás, nincs kalkuláció, következésképp korrupció sincs. Sem anyagi, sem eszmei. Legfeljebb a szerelemben. De ezt nem korrumpálásnak, hanem csábításnak nevezzük.

Ui. Miközben elfogadjuk, hogy politika nélkül megőrizhetetlen annak a világrendnek a biztonsága, amelyben élünk, delegitimizálásának szellemét is kiengedtük a palackból. Ennek rengeteg az oka, s mindegyikben a hitelesség kétségbevonhatósága feszül. Végső soron kultúránk, gazdálkodásunk, műveltségünk, szabadságfelfogásaink hitelessége. Mintha a félkegyelmű Miskin lenne a globalizáció parttalanságának előfutára, hatványozódó válságaink európai ősatyja. Ez az epilepsziás hajlandó mindennel azonosulni, mindent megérteni, mindenkinek igazat adni. Jónak is, rossznak is. Miskin nem rendelkezett a tárgyilagosság képességével. S mert nem gonosztevőnek, hanem szeretetre méltó embernek látjuk őt, hagytuk, hogy becsaljon minket kritikátlanságának, ítéletképtelenségének labirintusába. Olyannyira hagytuk, hogy iszonyatosan nehéz lesz újból elhinnünk és aszerint élnünk, hogy a szabad emberi cselekvés akkor igazán hatékony, ha erkölcsi integritásának alapja a tárgyilagosság képessége.

FOTÓ: SOMOGYI TIBOR