A III. Köztársaság persze halott. Nem is támasztható fel, viszont nélküle nem lehet megfogalmazni a leendő IV. Köztársaságot. A húsz év politikai berendezkedéséből az utolsó szuszt préselte ki a Fidesz. A közönség pedig – talán mert a hétköznapok nyomorúságában a bőrén nem érzi meg, mivel jár – majdnem némán nézte végig, hogyan számolják fel demokráciájának intézményeit. A kormány most a hatalomgyakorlás konszolidációjáról beszél: népszerűségi szükségben fogant, tömegnek szánt beszéd, mert a hatalom mellett valójában már csak azok állnak – a korábbinál sokkal kevesebben, de még nem elég kevesen –, akik belőle hasznot húznak, vagy akik kegybolti vásárlóként hisznek a felkent vezérben. A többség hűvös szótlansággal tekint nemcsak a pártokra, hanem általában a politikára, és ha nem akarja is megdönteni a kormányt, már szívesen veszni hagyná. A pártokban azonban akkor sem bízna, ha a Házban szavuk lenne; az utcától pedig, bár egyre kevésbé, de még fél.

Csalódás a demokrácia ígéretében, a hiábavalóság érzete: ez az oka a III. Köztársaság sorsa iránti érzéketlenségnek. A húsz évnek csak a kudarcai sűrűsödnek benne. Az, hogy a magyar politikai elit nem tudta valóra váltani az általa is gerjesztett, de legalábbis soha nem cáfolt délibábos „nyugati álmokat”. Innen tekintve a kilencvenes évek orbáni konzervatív, majd jobboldali fordulata volt a legnagyobb csapás. Ez elveszejtett egy nemzedéket, amely arra volt hivatva, hogy kiszellőztesse a kádári levegőt, és megteremtse a modern polgári Magyarországot. A szellőztetés elmaradt, viszont már az első regnálásakor is megtapasztalható autoriter szándékok új vazallusréteget termeltek ki, és csak felerősítették a baloldal szellemi restségét: ahhoz, hogy szembeszálljon a Fidesszel, elég volt a retorikai megújulás, a szembeszegülés. Eközben a Fidesz autoriter jobboldali lett, ideológia nélküli pragmatista hintapolitikával, pofonok helyett a Nyugatot riogató kaján orcával szemléli, hogyan ébreszti újjá a szélsőjobb a népi–urbánus ellentétet, hogyan radikalizálja azt a cigánykérdéssel, a nyílt antiszemitizmussal és a nacionalista Európa-ellenességgel.

Az asztalos tétlenkedik. Az LMP és a 4K! is attól fél talán, hogy párbeszéde a hagyományos baloldali parlamenti pártokkal lapos pillantásokat vált ki a politikát megvető, ám a civil mozgalmakban lehetőséget felfedező polgárokból. Mégis, miben bízhat a halandó? Hogy Orbán is csak abból a politikusi fajtából való, amelyet Alexis de Tocqueville úgy jellemzett: világosan lát mindent, ami csak látható a horizonton, arra viszont nem gondol, hogy egy szép napon a horizont is megváltozhat. Akkor, amikor a bizonytalanok seregének politikával szembeni undorát felváltja majd a most kormányzókkal szembeni általános társadalmi ellenszenv.