„– Pető úr, ezek csaltak!

– Honnan veszi?

– Hát minden muzsikus magukra szavazott, oszt mégse nyertek!” (Utcai diskurzus egy cigány emberrel, 1990. április)

1990 A rendszer ellenfeléből a kormány ellenzéke

Az SZDSZ kohézióját csak kisebb részben a párt programja, nézetrendszere, nagyobb részben a kommunista rendszerrel szembeni radikalizmus, annak is vulgarizált változata biztosította. A vereségként megélt választási eredmények és a kampány során elszenvedett sérelmek miatt eleve nehéznek ígérkezett az SZDSZ-es közönség átállása a rendszer ellenfelének státusából a kormány ellenzékének a pozíciójába. De nemcsak a kampányban elszenvedett vélt vagy valós kölcsönös sérelmek, hanem a mélyebb belátás is egy esetleges nagykoalíció ellen szólt. Túl azon, hogy az MDF homogén (nemzeti-keresztény) értékrendű politikai erőkkel akart kormányozni, az SZDSZ és az MDF egyaránt úgy vélte, hogy a rendszerváltás első kormányának lehetőleg ne a volt kommunista párt legyen az alternatívája – bár az SZDSZ az egykori ellenzéki erők összeborulását igénylő közhangulatnak engedve felvetette a nagykoalíciómaga által sem komolyan gondolt lehetőségét.

Azadotthelyzetben ésakonszolidált demokráciákban természetes módon, titkosan előkészített SZDSZ–MDF-megegyezés a kétharmados törvények számának szűkítéséről és a köztársasági elnök személyéről egy pillanatra még visszahozta a reményt: a pártpolitikai szembenálláson felülemelkedve létezik kölcsönös méltányosság és belátás. A megállapodás nemcsak a kormányzás felelősségét, de lehetőségét is a kormánypártok kezébe adta, a konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal pedig garantálta a kormányzás stabilitását. E megegyezés révén lett államfő a szabad demokrata, ’56-os Göncz Árpád, a köztársaság történetének legtekintélyesebb és legszeretettebb politikusa, s születhettek az alkotmánymódosításon túl további kétharmados törvények, köztük talán legfontosabbként az önkormányzati törvény.

Az ország érdekeit szem előtt tartó, kölcsönös belátáson alapuló kormányzati-ellenzéki együttműködést ugyanakkor az MDF Antall Józseffel egyre inkább szemben álló népnemzeti szárnya, az SZDSZ-szel még a következetesebb liberális ellenzéki státusért versengő Fidesz és a „minden gyanús, sőt alantas, ami pártokhoz kötődik” álláspontot követő média számottevő része morálisan elfogadhatatlan, a nép előtt eltitkolt paktumnak minősítette. Az SZDSZ-en belül ez a nézet szervezett formában nem jelent ugyan meg, de sokakat elbizonytalanított, hiszen az előző hónapokban a két nagy párt éles szembenállásához képest váratlan volt a megállapodás.

A „paktum” fogadtatása előrevetítette, hogy a pártérdekek demagógiája hogyan éli fel a jövőbeni méltányos együttműködés esélyeit, milyen kockázatot vállal az a pártvezetés, amelyik nem a közvetlen politikai haszonelvűség szerint mérlegel, s nem számol a közvéleményben előhívható érzelmi reakciókkal.

A rendszerváltással járó gazdasági megrázkódtatás (sok százezresre duzzadó munkanélküliség, meglóduló infláció), az elmaradó csoda érthe tően erodálta a kormányzó pártok népszerűségét, s a csalódás hulláma az önkormányzati választásokon még egyszer a magasba repítette az ellenzéki SZDSZ-t. Az országgyűlési választásokon elért 21 százalék után a fővárosban a Demszky Gábor vezette SZDSZ-lista 36 százalékot ért el. Ezt követően a liberálisok támogatottsága a fővárosban húsz éven át sokszorosan meghaladta a párt országos támogatottságát, s tette – a történelmi tradíciókkal összhangban – Budapestet újra liberális, „bűnös várossá”. A fővárosi kerületek és a megyeszékhelyek döntő többségének, a városok számottevő részének és falvak sokaságának is SZDSZ-es vezetése lett. Az MDF-ben már csalódva, a gettóban lévő MSZP-t még nem rehabilitálva és a Fidesz helyi jelenlétének hiányában a proteszt és a remény szavazatai jórészt az SZDSZ-hez mentek. A csalódást bármennyire növelték is az MDF-es kormányzás esetlenségei és az akkor még anakronisztikusnak hatómúltba fordulása, látni lehetett, hogy az SZDSZ elsöprő önkormányzati választási sikerét nem a „tiszta liberális elvek” iránti tömeges fogékonyság váltotta ki.

Az önkormányzati választásokat közvetlenül követő taxisblokád a kiábrándultságnak és az új keletű egzisztenciális bizonytalanságnak olyan elsöprő erejű megnyilvánulása volt, amelyet még nem a formalizált politikai erők szociális demagógiája generált. De az SZDSZ-en belüli, az önkormányzati választási kampány lendületétől és sikerétől feltüzelt radikálisok nyomása és a kormány néhány elképesztő nyilatkozata, találkozva az egykori demokratikus ellenzék néhány meghatározó tagjának plebejus, „népbarát” késztetésével, abba a helyzetbe sodorta a párt vezetését, hogy a taxisblokádról kiadott állásfoglalásában ne az alkotmányos rend fenntartásának fontosságát, hanem a kormány lemondásának szükségességét hangsúlyozza.

Az MDF és az SZDSZ közötti maradék bizalom elvesztésében – a sok kölcsönös adok-kapok után – meghatározó szerepe volt ennek a nyilatkozatnak, egyes helyi SZDSZ-szervezetek nyílt kiállásának a blokád mellett, valamint néhány ismert egykori demokratikus ellenzéki SZDSZ-es vezető (köztük a hetilap Beszélő szerkesztői) feltűnésének az úttorlaszokon. Abban a sokkos, bénult állapotban, amikor az MDF az önkormányzati választási vereség után rövid időn belül ismét szembesült azzal, hogy ők mégsem a nép maga, miközben azt látták, hogy a barikádokon szinte csak mentők és SZDSZ-esekmehettek keresztül, nemcsak mondták, hitték is, hogy a taxisblokádot az SZDSZ szervezte. Ugyanakkor az SZDSZ más vezetői (Kis János, Magyar Bálint) napokon át próbálták „leparancsolni” a lelkes radikális tagokat az úttorlaszokról, végül is sikerrel. Fennállt a veszélye, hogy a taxisblokád kifulladásával s a kezdeményező, nem pártkötődésű aktivisták elszivárgásával néhány blokádponton ott ragadnak a helyi SZDSZ-szervezetek kitartó tagjai. Mi sem lett volna könnyebb, mint egy ilyen helyzetben néhány televíziós riporttal illusztrálva kialakítani azt a képet, miszerint a megmozdulások szervezője az SZDSZ, pedig csak a „tetszettek volna forradalmat csinálni” (Antall József) spétreakciójaként találtak egymásra a „pártaktivisták” és a „forradalmi tömegek”.

Az SZDSZ mélyebb rétegeiben a számukra alig emészthető „paktum” után a kormány döntéseivel és törekvéseivel szemben konstruktív ellenzékként tevékenykedő parlamenti párttal szemben nőtt az elégedetlenség. Az önkormányzati választási kampány harca még időlegesen kiengedte a gőzt. A taxisblokádnál azonban már láthatóvá vált, hogy a demokratikus ellenzékből érkezett értelmiségi pártvezetés zöme és a tagság nem kis részét kitevő, a későbbiekben „radiszadinak” nevezett tábor között nehezen kezelhető feszültség alakult ki. Utóbbiak elégedetlensége a rendszerváltás utáni kormánnyal, illetve saját helyzetükkel elfogadhatatlanná tette, hogy pártjuk megelégedjen a konszolidált demokráciák ellenzéki szerepével.