A katonaszökevények, a zsidók, akiket a Táncsics zászlóalj keretében megmentett; mindaz, amit a Kisgazdapárt centrumában: a Teleki Pál Munkaközösségben és Kovács Béla oldalán tett azért, hogy Magyarország demokráciaként épüljön föl a háborúból; a magyar talaj, melynek védelmére ő dolgozta ki a sokáig használatos technológiát; a világ tudomása az általa célba juttatott ’56-os alapdokumentumokról, a magyar forradalom kibontakozási platformjáról és Nagy Imre memorandumáról; az ellenzék magisztrális alapító műve, a Bibó-emlékkönyv, melynek szerkesztőbizottságában összetartotta a széttartó ágakat; a soproni valdensek megrázó története: a Sarusok és a Magyar Médeia; a magyar Tolkien, Golding, Updike, Faulkner, Hemingway, Styron, Thackeray; a harmadik köztársaság, melyet az ő személyére épülő paktum tett működőképessé, melynek médiáját ő védte a hatalmi kisajátítástól, melynek az ő közkedvelt személyisége biztosított egy időre bizalmi tartalékot.

1990. augusztus 3. Göncz Árpád köztársasági elnök, mellette Antall József

És persze az optimista nézethez tartozik, hogy az eddigi kilenc évtized könnyen lehetett volna fele ennyi sem. Ha az antifasiszta ellenállásban nem a lábát, hanem a szívét lövik át, ha nem jön ki pár évvel később élve a katpolról, ha ’58 augusztusában nem döntenek úgy, hogy elég lesz neki meg Bibónak az életfogytiglan, s a szörnyeteg Borbély vérbíró legnagyobb sajnálatára nem köttetheti fel őket...

Másrészt meg: Göncz Árpád volt az a nagy helyzet, amit a magyar történelem mindig kihagyott. Ő arra teremtetett, hogy hídember legyen a magyarok között. Puritán értelmiségi, nagypolgár, nemes, katolikus, zsidó, unitárius és szombatos, magyar, olasz, horvát, román, osztrák, német – ezerfelől összevegyült Kárpát-medencei család, hagyományegyüttes van mögötte, s a személyisége is olyan, hogy mindenhez köze legyen, és semminek ne legyen a rabja. Minden irányban nyitott, befogadó és minden irányban kritikus. Minden közegbe bele tud illeszkedni a vasmunkásoktól a földművelőkön át az arisztokratákig, a kapcsolatteremtő és kapcsolatfenntartó képessége minden rétegben működik, s minden helyzetben szuverén és önazonos marad.

Úgy lelkesedik együtt a népi mozgalommal, úgy viszi a parasztradikalizmus zászlaját, hogy a nacionalizmus és a polgárellenesség minden változatával szemben tökéletesen immúnis marad. Összeérik benne Németh László és Babits Mihály, Sinka István és Thomas Mann, a plebejus baloldali reformista és a következetes liberális, aki a diktatúra évtizedeiben is a jogállam tiszta szellemét képviselte, aki a 80-as évek közepén, a nem tudni, mikori jövőnek készült életútinterjújában is azt hangsúlyozza, hogy „a történelem gerince a jogrendszer”, hogy „a demokrácia nem jóakarat, nem homlokcsók, nem idill kérdése, hanem intézményrendszeré”.

Göncz Árpádot arra predesztinálta a helyzete és a személyisége, hogy a demokrácia fölépítésében a közmegegyezés kimunkálásának kulcsembere legyen. 1945-ben, 1956-ban, 1990-ben. Az összes kísérlet összedőlt. Az első két esetben külső, a harmadikban viszont csakis belső okokból. A közvetítő békebarátnak a történelmi konfliktusok örvényében kellett helytállnia. Ameddig bírta, helytállt. 1985-ben a diktatúra bukásának reményével mondta: „Ha lesz valamikor öt perc, politikai öt perc Magyarországon, amikor egy formálódó időszakban szükség lesz olyan emberre, aki kommunistával és népivel egyaránt szót tud érteni, és akinek a lapja tiszta, ha kellek, én ott leszek, ha nem kellek, akkor nem.” A demokratáknak kellett.