Pedig a marxizmus már huszonkét éve nem vizsgaanyag egyetemeinken, sőt eltörölték a középiskolások „világnézet” nevű agymosását is. Ezért megdöbbentő ma ennek az alaptéziseit visszahallani fiataloktól, javakorabeli politikusoktól és politológusoktól.

Vajon tudják-e, kit idéznek, amikor a „bankárok és spekulánsok” ellen lázító indulatos szavakat szólnak? Az idősödő irodalomtanárok ilyenkor citálják magukban a régi világban kötelező Majakovszkij sorait… szomorúan, mert az álforradalmi hangütés ma vonzóbb, mint amikor kötelező volt.

Vajon hogyan örökölték az előítéleteket? Mi a forrása egyes „kormányközeli” nyilatkozók antikapitalista ámokfutásának? Nem hiszem, hogy az a stratégiai célkitűzése az uralkodó pártoknak (sic!), hogy jobbról előzzék a nacionálbolsevista mozgalmárokat… Vajon tudatában vannak-e annak, hogy amit tesznek és beszélnek, színtiszta lenini és sztálini állameszme – fűszerezve (az internacionalista jelszavakat helyettesítő) nacionalista frázisokkal? Vajon tudják-e, hogy a nemzet kulturális, míg a haza egy politikai közösség neve? Vajon tudták-e ezt a szavazók például akkor, amikor a nevezetes december 5-i szavazáson arra szavaztak, hogy ne vegye napirendre a parlament a határon túliak honosításának kérdését?

Valószínűleg kevesen. Győzött az olcsó propaganda, a kenyérféltés szózata. Pedig ez lehetett volna egy olyan történelmi pillanat, amely a bal- és jobboldali politikusokat versenytársból és gyűlölködő riválisból partnerekké nemesítette volna! Hiszen okos diskurzusban tisztázhatta volna a tévéből tájékozódó közvélemény előtt a politikai elit, hogy mindenki olyan nemzet, nemzetiség tagja, amilyennek magát vallja, hiszen csak ő tudhatja, melyik kulturális identitásban van otthon inkább, milyen nyelven álmodik. Miként azt is, hogy a választójoghoz a polgári demokráciák születésekor olyan közösségi áldozatot rendeltek az alaptörvények, mint az adakozás a köz, az állam – amely mi vagyunk, nem a király! – javára. Tehát az adófizető polgárok jogegyenlősége a parlamenti (polgári) demokrácia alapja!

A mai, valóban gazdasági válsággal sújtott időkben már kevesen emlékeznek arra a Hegedűs Zsuzsa mai miniszterelnöki tanácsadó által adott televíziós interjúra, amelyben a híres párizsi-magyar szociológus, a liberális „Tégy a gyűlölet ellen” mozgalom alapítója arról nyilatkozott, hogy nincs is gazdasági válság, hazánk gazdasági bajai csak a Bajnai-kormány megszorító politikája miatt vannak… Érdekes módon ugyanakkor ma naponta többször hivatkozik minden állami kézben lévő hírcsatorna arra, hogy hazánk gazdasági nehézségeit csak a baloldali liberális ármány fújja nagyra, hiszen válságban a fél világ… Már nagyon kevesen emlékszünk a marxi tanokra, de az azért még az alapfokú szemináriumon is tananyag volt, hogy a kapitalizmus haldoklásának legfőbb oka a „szükségszerűen és rendszeresen” bekövetkező gazdasági világválság – és szinte ösztönösen rábólintunk a híradások magyarázataira.

Amikor először láttuk masírozni a Magyar Gárdát, egy néni a tévéhíradót így kommentálta: „Jé, ott mennek az ifjúgárdisták!” Szegényke nem értette meg, hogy mi a különbség a „Párttal, a néppel egy az utunk!” indulóra masírozó ifjúkommunisták és a MIÉP, illetve a Jobbik szárba szökkent vágyait szajkózó vonulók között. Elgondolkodtam akkor azon, vajon nem a kilencvenes éveit taposó ismerősömnek volt-e igaza, vajon van-e lényegi különbség a náci és kommunista gyűlölködők között? Hiszen ha jól meggondoljuk, a szélsőséges radikálisok mindig ugyanazt akarják: harcolni valakivel, kimutatni hősies bátorságukat, megmutatni nagyságukat. Bármi áron. Ha nem bántja őket senki, kihirdetik, hogy az „ellenség köztünk van”, és addig nyüzsögnek, amíg csakugyan lesz ellenségük, mert csak akkor nyugodt az álmuk, ha van kivel harcolni, és győztesként hajthatják álomra a fejüket… Megborzongtam, hogy ilyen könnyű a népet ámítani. Csupán az áldozatok kijelölése más. Amiként a nácik gyűlöltek minden másságot (vallást, származást stb.), úgy a kommunisták mindenkit, aki gazdagabb náluk (bankárok, spekulánsok, kulákok). Megértettem, hogy a szakadék társadalmunkban nem a jobb- és a baloldal hívei között van, a szakadék sokkal mélyebb: mert a gyűlölködés vagy meggyőzés alternatívája, a kiirtás vagy felzárkóztatás alternatívája, a demokrácia vagy diktatúra alternatívája a tét.

Mint agg mesterem tanította történelemből: „a történelemben mindig vannak alternatívák. Az államférfiak a jót, az önjelölt próféták a rosszat szokták választani”.

A szerző címzetes egyetemi vezető tanár