Volt is miért.

Martonyi a német kollégájával, Guido Westerwellével folytatott megbeszélés után elismerte, hogy „német barátaink számos aggodalmat táplálnak” e másfél év magyarországi fejleményeivel kapcsolatban. A magyar kormány szeretne ezekről a „gondokról, aggodalmakról, fenntartásokról beszélni, tájékoztatni, megmagyarázni, meghallgatni és javítani”.

Lázár berlini útja során még tovább ment a történtek tükrében furcsán hangzó önkritikában. Szerinte a magyar kormány nem konzultált elégszer európai partnereivel, és alábecsülte a nemzetközi erőtér jelentőségét. – Ezek a legsúlyosabb hibák, s az eljövendő két évben jóvátételük lesz a célunk – hangoztatta.

Az jó, hogy a kormány meghatározó személyiségei próbálnak valamit javítani azon, amit elrontottak. Szép is lenne, ha ez legalább olyan gyorsan menne, ahogy ők (el)bántak a német partnerekkel. Azzal a Németországgal, amely ma egyértelműen az Európai Unió meghatározó állama.

Lázárék figyelmét elkerülte, hogy a diplomácia nem „Önök kérték”. Ha valaki, Martonyi tudja: a dolgok nem úgy működnek, hogy ma bejelentek valamit, és az holnaptól úgy lesz. A diplomácia nagyon finomhangolású viszonyrendszer, amelyben a fogadó fél jóindulata, bizalma sokat számít. Németország az elmúlt időben inkább csendben figyelte a magyarországi eseményeket. Még a médiatörvény kapcsán kirobbant viták idején figyelmeztettek. Werner Hoyer külügyi államminiszternek azonban értésére adták: jobban tenné, ha nem szólna bele a magyar belügyekbe. Majd jött Orbán Viktor tavaly március 15-i beszéde, ahol – félreérthetetlenül Németországnak címezve – megüzente: „a nemzetiszocializmus és kommunizmus ideológiájának feltalálói között egy magyar nevet sem találni, senkitől sem tűrünk hát kioktatást”. Berlinben ezt éppúgy megjegyezték, mint azt, hogy Orbán Angela Merkellel és a magyar médiatörvénnyel szembeni német kormányzati állásponttal kapcsolatban azt találta mondani, hogy a szegény kancellár asszony kabátlopási ügybe keveredett.

Orbánék februári ébredése persze érthető. Az Európai Bizottsággal és a Nemzetközi Valutaalappal folytatandó tárgyalásokhoz nagyon jól jönne a német támogatás. Ahogy hasznos lenne, ha a német vállalatok még többet fektetnének be az országba.

A magyar–német viszony több mint egy évtizede megújításra vár. Német részről létezik szimpátia, de a berlini falomlás romantikájára mára már végképp önáltatás építkezni. Németország egyre inkább globális szereplővé válik, a térségből pedig elsősorban Lengyelországra figyel. Nekünk kellene végre kitalálnunk, hogy mitől leszünk nekik megint érdekesek.