Egyik barátommal rosszkedvűen baktatunk az Egyetem sugárúton, lassan magunk mögött hagyjuk a centenáriumát ünneplő egyetemet, az ott parádézó politikusokat és a köztársasági elnököt magát, tapossuk a szűz havat, s barátom egy kolozsvári esetéről mesél. Ott egyszer pénzt koldult tőle egy román cigány asszony, s nála csak nagyobb összegű bankók voltak, abból persze nem akart adni, s nem jutott időben eszébe, hogy van a zsebében némi euró.

Egy kellemes cukrászdában ült a belvárosban, ott nyitotta rá az ajtót az a cigány asszony gyerekkel és batyuval, és ő azonnal a zsebébe nyúlt, mert megszokta, hogy lehetőleg mindenkinek ad, ki tőle kér. Elővette a tárcáját, de csupa ötven- és százlejes volt nála, ennyi pénzt adni annak a kéregetőnek, az túlzás lett volna, belátható. A barátom sajnálkozva tárta szét a karját, de öt perccel azután, hogy a koldus elment, fölugrott a kávéja mellől, s kirohant utána az utcára, s azt kiáltozta, hogy „van nálam euró, van nálam euró”, de az asszony már nem volt sehol, a járókelők meg csak néztek, mit ordít itt ez az alak, s gyorsan elfordították a fejüket, ja persze, gondolhatták, ez bolond lehet, már eleve szemüveges.

A barátom csalódottan ment vissza a cukrászdába, ahol szintén furcsán néztek rá, azt hitték, el akart menni fizetés nélkül, azt viszont nem értették, hogy a kávéért cserébe miért hagyta ott a laptopját az asztalon. Azt mondja, mindezt máig szégyelli. Hiszen volt nála pénz, és ő nem adott. Így azt gondolhatták róla a cukrászdában, hogy rossz ember. Pedig ő adni szokott annak, aki kér. Szerinte jobb, ha balek az ember, mint ha szívtelen. S különben az Újszövetségben benne van, hogy aki kér, annak adatik, s mennyire szép dolog ez, Isten eszközének lenni a bajban.

Erre persze pislogok nagyokat. Nem vagyok olyan jó, mint ő, sőt az isteni gondviselés ókori eszméjén sajnos röhögök. De azért reggelente kimegyek az erkélyre, és kiszórok kétmaroknyi magot a madaraknak. Szeretem őket, e vidám kis fickókat, főleg a cinkéket, a megannyi pici hőst, kik a rettentő fagyban éjszakáról éjszakára életben maradnak. Egy barátomtól szereztem több kiló ipari napraforgómagot, remélem, kitart, míg a tél betart. A ház mögött van egy óriási fenyő, annak ágairól szoktak a cinkehősök leskelődni, s miután az etetéshez újabban hozzá vannak szokva, reggel fegyelmezetten indulok, s enni adok a jószágoknak. Valami különös oknál fogva úgy érzem, mintha e pontokat írná valaki valahol, de ezt szégyellem kimondani.

Szótlanul tapossuk a havat, miközben a cinkéken jár az eszem. Azon, hogy bárhogyan födi el magát, mégis oly átlátszó az emberi rossz. Öltözzön álruhába, bújjon páncélba, adjanak rá bármilyen talárt, föl lehet ismerni már messziről, mert éppen az buktatja le, amitől védelmet remél: az álruha, a páncél, a talár.

Azt hiszem, kórosan fél a vereségtől.

Ezt csak azért mondom, mert az Egyetem sugárúton baktatunk, s egyre távolodunk az egyetemtől, holott igazából ott lenne most a helyünk, ünnepelnünk kellene, mert százéves lett szeretett univerzitásunk. De eljöttünk inkább. Elég volt. Hiszen ott ünnepel egy ember, és rossz nézni őt. Pontosabban nem is őt. Hanem mellette az igazi doktorokat, professzorokat és akadémikusokat, akik szégyenükben nem tudnak hová nézni, csak bámulnak kifelé, és maguk körül letaposva, bepiszkolva, meggyalázva látják a szűznek hazudott havat, amiről nem tudni, hogy velünk együtt olvad-e el, vagy már soha nem lesz eltakarítható.