Tehetség ide vagy oda, az A. S. Roma gólrekordere nem férne a kezdőcsapatba olyan komoly játékosok mellett, mint például a magyar Lázár János, aki afféle turbózott Tottiként egy kisded ártatlanságával magyarázza, hogy a Fidesz most már konszolidálni akarja a belső és a külső viszonyait, így például új szövetséget kötne Németországgal, „amely aggódó barátja hazánknak, első befektetője az országnak, és akié Európa jövője”. És még csak el sem mosolyodik közben. Olyan, miként az igazán nagyok, Gyurcsány Ferenc vagy Orbán Viktor például, hogy csak a magyar kezdő tizenegy jeles irányítóit soroljuk: teljes mértékben azonosul azzal a szereppel, amit épp aznap magára szabott, most például a hízelgősre fogott békülékennyel. Kissé sajátos ugyan, hogy miután jó nagyokat rúgunk a másikba, öles nyelvcsapásokkal odatartjuk a fejünket azért, hogy hátha még meg is simogat bennünket, és akkor minden jó lesz, de a magyar politika mostanában így intézi az ügyeit, nyilván ez is egy az eddig föl nem jegyzett kurucos karakterjegyek közül, ez van, nekünk ez jutott, ezt juttatjuk.

Meg valami más is van: Orbán Viktor rendszere.

A helyzet ugyanis az, hogy ha a magyar miniszterelnök átmegy jófiúba, márpedig átmegy, előbb-utóbb rendezi a kapcsolatait is. Kicsit megtáncoltatják, kissé ugyan mindig gyanakszanak majd rá, figyelik, mint a bírók Tottit, mégis, egy idő után elnézik korábbi kivagyiságát, és a hitelhez is hozzáfér. Meghátrál majd egy-két dologban, amit az ellenzék láttathat diadalnak, miközben az általa alkotott rendszer legfontosabb összetevői épek maradnak. Van már alkotmánya, saját választási törvénye, saját köznevelési törvénye, saját felsőoktatási törvénye saját keretszámokkal, saját szakmunkásképzője és saját egyeteme, van saját közmunkarendszere, saját közép- és felső osztálya, saját igazságszolgáltatása, saját Alkotmánybírósága, saját bankja, saját gyára, most, hogy télidőn néhány fotós előtt váratlanul meglátogatta őket, vannak saját hajléktalanjai, saját törvénykezése, saját frakciója, saját sajtója, saját focicsapata, saját kereteire szabott országa, amit ő és a hozzá közel állók, ahogy Lázár János fogalmaz, most már belakhatnak. Ebbe az otthonosságba már az is belefér, hogy a saját asztalhoz hívják az ellenzéket, a pártfinanszírozás ügyében, például. Aztán amikor a bíró nem néz oda, legfeljebb irgalmatlanul letalpalják, ha meg véletlenül lebuknak, elmutogatják, hogy ők csak a labdára mentek, tényleg, a másik a huncut.