Száz év históriája sűrűsödik ebbe a térbe, kezdve ettől a háztól, amelyben voltunk, és amely intézmény avatásakor Rákosi Mátyás nevét viselte, Beck András József Attila szobrán át – a művész és családja életében is ott sűrűsödik az egész magyar huszadik század –, a két korszakban épült blokkházsorokig. Harmonikus, szép tér, amelyben egymással egykor szembefeszülő korokat old békévé az idő.

Találunk ilyen tereket másutt is. Dunaújvárosban és Bécsben, Zürichben, Amszterdamban, Rómában. Mindenütt, ahol egykor munkások éltek vagy élnek ma is. Nem munkanélküli munkások, nem deklasszált elemek, nem gazdag, de nem is koldusszegény munkások – szakmunkások, szakik, melósok, szervezett munkások, generációk óta egy gyárban dolgozók. Olyan munkások, akiknek életminőségét, napi életét két, egymással ellentétes tényező is befolyásolhatta. Felülről a munkaadójuknak, a gyárosnak, mai szóval menedzsmentnek önös érdekből is fakadó gondoskodása, amely megmutatkozott oktatási, egészségügyi és szociális intézmények alapításában és fönntartásában.

Alulról pedig a munkásmozgalom, mert volt ilyen. Magyarországon is, még ha ma már nyoma sem látható, de volt, errefelé különösen erős, szóval a munkásmozgalom volt az, amely eszmét, értelmet, támaszt, közösséget, erőt adott az itt élőknek, dolgozóknak. És kultúrát.

Kultúrát adott a hatalom is, a város, a kerület, és adott a mozgalom is. És ez a kettő sajátosan keveredett és szervült ezen a tájon, és ennek a nyomai érződnek, őrződnek, és ma már tudatosan őriztetnek, hál’ istennek, ma is. Kerületünkben három olyan építészetileg is érdekes és értékes házról tudok, amely kimondottan képzőművészek számára épült: A Lehel út és Taksony utca sarkán álló műteremház, a Máglya köz későbbi, de hasonló művészkolóniája és a Pannónia utcai műteremcsoport. Ezeken kívül még tucatnyi önálló műterem és műteremlakás épült vagy alakíttatott ki a kerületben. Ezek a lakótelepek, munkáskolóniák közé ékelődő műteremházak, a bennük alkotó, ma is bennük alkotó művészek és az ő munkáik kisugároztak, kisugároznak a környezetükre ma is. Mértéket, tartást adtak és adnak.

És fordítva: a környezet, a miliő hatott és hat a nagy üvegablakok mögött festő, rajzoló, iparkodó művészekre. Nem föltétlenül úgy, hogy mindenki hajókovácsokat és vasöntőket festeget, hisz láthatjuk, nagyon sokféle stílust képviselnek az itt élők és szorgoskodók. De a mesterség tudásának becsülése, a napi munka, a – bár tudjuk, hogy más keres rajta – mégis, ennek dacára pontosan és szépen elvégzett munka megbecsülését szinte minden kiállított képből, alkotásból kiérzem. Egy kultúraellenes rezsimben a kultúra jelentősége különösen megnő. A magyar hivatalosság ma kultúraellenes. Igazán nem a helyi hatalomhoz való dörgölődzés mondatja velem, hogy épp ezért számunka külön öröm és büszkeség egy olyan kerületben –tulajdonképpen egy nem is kicsiny városban – élni, amelynek választott vezetői szembemennek a trenddel. A nemzet becsületét mentik ezzel.

Azt javallanám nekik, hogy ne álljanak itt meg: támogassák a művészetet és a művészeket. Végül is szegről-végről ahhoz a párthoz is kötődnek, amelynek hagyományaihoz szervesen tartozik hozzá a kultúra, a művelődés, a tanulás, a színház, a képzőművészet, a zene. Támogassák a művészeket, a fiatalokat, akik nagyon nehéz helyzetben vannak ma itt Magyarországon és Budapesten, ezrével maradnak nem csupán pénz, de munka, feladat, műhely nélkül is, egy ellenséges, gyanakvó – magát nemzetinek hazudó – hatalom gyilkos hálójában.

És ne csak a művészeket támogassák, de azokat a tehetséges gyerekeket is, akik szegényebb sorból jönnek, és akiknek fölemelkedése elé e napokban épít leküzdhetetlen betonfalakat a kormányzat.