A közéleti folyóiratok ebben a régióban élnek, ez a régió nélkülük kihal, a közélet (még inkább) ellaposodik, a köz elbutul és belefullad a populizmusba. Ez itt és most közvetlen veszély.

Közéleti folyóirat (egyáltalán folyóirat) néhány világnyelvi kivételtől eltekintve sehol a világon nem él meg a piacon. Ezeket vagy támogatják, vagy nincsenek. Az állam a folyóiratokat túlnyomórészt a Nemzeti Kulturális Alapon keresztül támogatja. Az NKA új folyóirat-kuratóriumának döntéseit a hét eleje óta ismerjük. Van néhány érdekes tétel (mindig van), de fölháborodásra nincs ok. A kormánytöbbségtől távol álló folyóiratok is többnyire méltányos összegeket kaptak. Ettől még minden háborgásunk érvényes, amit az elmúlt másfél évben a hasábjainkon előadtunk a kulturális támogatások mértékével, egyéb területeivel és főleg rendszerével kapcsolatban.

Egy ország annál demokratikusabb, minél kevésbé jelent az állami támogatás állami függőséget, és fordítva. Az állami támogatás annál kevésbé jelent függőséget, minél távolabb húzódik a végrehajtó hatalom a döntéshozataltól, és minél inkább érvényesül a szakmai értékrend. A végrehajtó hatalom még soha nem tolakodott olyan közel a döntéshozatalhoz, mint most, amikor a kormánytöbbség kultúrpolitikai tótumfaktuma közvetlenül uralja az NKA-t. Ezt a tényt nem semmisítik meg egyes döntések, mert azok esetlegesek, nem garantálnak semmit. Azt viszont más rezsimtől és más döntési rendszertől sem várhatjuk, hogy az állami támogatás súlya nagyobb legyen a folyóiratok életében.

Márpedig most fontos folyóiratok vannak abban a helyzetben, melyben méltatlankodni nincs miért, de túlélni sincs miből. Az NKA-szerződés aláírásakor a visszafizetés szigorú kötelezettségével vállalni kell x szám megjelentetését, miközben a támogatás csak x mínusz n számra elég, s reménytelennek tűnik pénzt szerezni az n-re. Ami nem kis szám. Nem is kell, hogy kicsi legyen, mert az államtól csak jelentékeny hozzájárulás várható el, eltartás nem.

Nyilván nem is kell minden folyóiratnak mindent túlélnie, de hát itt most már magának a magyar folyóirat-kultúrának a túlélése a tét. Annyira nincsenek ugyanis nem állami források. Egyébként sincsenek, de ha a kormány arra tör, márpedig látványosan tör, hogy a piac helyett és fölött döntsön vállalkozások és vállalkozók sorsáról, akkor végképp eltűnnek a kormánypárti körön kívül állók elől. Az MFB, a Szerencsejáték Zrt. állami cég, a pénzük állami kegy. A pártalapítványok, az önkormányzatok pénze pártos pénz, a politikai erőviszonyok függvénye. Két erős pillér volt egykoron: a Postabank és a Soros Alapítvány. Mindkettő kidőlt.

A Postabank minden irányba szórta a pénzt, hogy politikailag fedezze le magát minden oldalról, amíg fedezhetetlenné nem vált. A Soros Alapítvány távozott azzal a föltevéssel, hogy félig már megértünk rá, hogy a saját civil lábunkra álljunk, s teljesen sosem fogunk, ha ki nem veszi a hónunk alól a mankóját. Ez a föltevés érvényét vesztette. Magyarország visszazuhant abba az állapotba, amelyben a Soros Alapítvány indokoltnak tartotta, hogy jelen legyen. Az indokok újra előálltak.