Amíg jól mentek a dolgok, a pénzt határidős devizaügyletekben milliárdos haszonnal forgatták meg. Mára az adósság az árfolyamveszteség miatt huszonhárommilliárdra hízott. Ez nagyjából annyi, mint a város tavalyi éves bevételi előirányzata, amelyhez hárommilliárdos forráshiány társult.

Lázár János, a település polgármestere ideges, s nincs egyedül. Az óriási adóssággal az önkormányzatoknak valamit kezdeniük kell. De mit? Pereljék a bankot, hogy osztozzanak a veszteségen? Esetleg próbáljanak törvényt hozatni arról, hogy rögzített árfolyamon végtörleszthessenek? Úgy tűnik, Lázár is rájött vagy ráébresztették, hogy újabb pofonokat a bankrendszer aligha viselne el. Hajlana az egyezkedésre, de megvannak a maga korlátai.

Arról tehát szó sem lehet, hogy a hitelt egy összegben visszafizessék. Pedig az ajánlat nem annyira rossz: a bank tízmilliárddal is beérné. Csak nincs. Erre meg a banknak lenne érdemes rádöbbennie. El lehet itt borongani azon, hogy ki volt a felelőtlenebb: aki tukmálta a lét vagy aki felszívta? Vagy szurkolóskodni, melyik melák lesz az erősebb az utcai harcban: amelyik a magyar vagy amelyik az osztrák kormányt tudja maga mögött? Csak mindez nem változtat a szörnyű valón, miszerint a pénz elmulatva.

A dolgok természete szerint lesz megoldás, kérdés, hogy fogják-e bánni még az unokáink is. S kérdés, hogy bánja-e Lázár és Jelasity, Budapest és Bécs, mit bánnak majd az unokáink. Meg addig persze mindenki. (A szerk.)