Kiterjesztett Wertheim-műtét, tudja, mint a zár, mondta neki a doktor. Az altatásból arra ébredt, hogy soha többé nem fogja érezni az anyagcsere szükségességére figyelmeztető jeleket, sem a székletét, sem a vizeletét nem tudja szabályozni, háromóránként éjjel-nappal mosdót kell találnia. Jött még egy epeműtét, a magas vérnyomás, de azt már fel sem vette, élni kell, gondolta P. E., amikor leszázalékolták, és azon merengett, hogyan fogja megszokni az ébresztőórás éjszakákat meg a pelenkás sorban állásokat a közeli bevásárlóközpontban.

„Menő rokkantnyugdíjas” lett, hiszen korábban jól keresett, most meg kapott ez után havonta százezer forintot, s az előírásoknak megfelelően kétévente járt felülvizsgálatra. Legutóbb tavaly szeptemberben kereste fel a nyugdíjintézet által kijelölt intézményt, ahol fény derült rá: csodák nincsenek, állapota változatlan.

Aztán most hivatalos papírt kapott. Felszólítást, március 31-ig nyilatkozzon, vállalja-e az új rehabilitációs felülvizsgálatot, vagy sem. Ha igen, nincs semmi baj, gondolta, legfeljebb fogja könyvtárnyi leletét és szakvéleményét, és egy üres napján megint meghallgathatja az egészségügyi szakdolgozó háborgását, miért nincs rajta pelenka, és miért száraz a betétje, ha egyszer már...

Vállalhatja a vizsgálatot, mert ha kiderül, hogy tényleg nem tud visszatérni a „munka világába”, hát megmarad a százezer forintja, csak éppen már nem nyugdíjként, hanem rokkantsági járadékként, ami ugyan nagyon nem ugyanaz, de erről a kiszolgáltatottságról az egyszerű halandó csak annyit tud, hogy elveszít minden kedvezményt, amit a nyugdíjkorhatárt elérő egészséges ember élvezhet.

De pokolba a kedvezményes BKV-bérlettel. Nyugodt lehetne akkor is, ha az újabb orvosi szemle előtte ismeretlen feltételei szerint éppen úgy találná, rehabilitálható. Mert a törvény garantálja az amnesztiát, elnézik neki, hogy öt éven át csalt, ha nem csalt, akkor is, s megkönnyebbült szívvel mehet a munkaközvetítőbe. Ha nem válaszol, vagy nemet mond a felhívásra, akkor viszont elveszti a százezres rokkantsági nyugdíjat, s kap helyette 47 ezer forint rehabilitációs járadékot, három évig. Annyira elég, hogy azon törje a fejét, hogyan ne haljon éhen, hiszen a nemzetgazdasági miniszter szerint ennyiből meg lehet élni.

Itt tart most P. E., aki persze őszintén elítéli a csalókat, ritka empátiával nézegeti az őt nézegető idegen doktorokat, akik fásultan kérdezgetik, miközben bele-beletúrnak az elébük tárt papírokba. P. E. meg csak áll. Nem ért semmit az új világból, ha mondják, hát jön, hóna alatt a lelethalom, vetkőzik védtelen meztelenre. Még bízik az új világban, amire legutóbb szavazott. Meg fiatalkorában olvasott is valamit arról, hogy ahol gyalulnak, ott hullik a forgács.